"De valamikor volt eszem, és szívem is volt; és így, mivel mindkettőt próbáltam, sokkal inkább a szívet választanám." (Bádogember | L. Frank Baum: Oz, a nagy varázsló)
Beszéd nélkül is értjük egymást. Simi abba a korba ért, amikor szinte mindent megért, amit mondunk neki, és pontosan tudja, mit szeretnénk elérni nála (az már egészen más kérdés, hogy esze ágában sincs azt csinálni). Ma megint szem elől tévesztettem egy pillanatra, elő is varázsolt gyorsan egy megkóstolni való papírdarabot, amire az ismerős köhögés hívta fel a figyelmem. Gyorsan odaszaladtam, kikaptam a szájából, ő meg iszkolt is tovább, de újra köhögött. Van még a szádban? - kérdeztem, mire elvigyorodott, úgy ingatta a fejét, hogy a popsija is kilengett, majd kinyitotta a száját, hogy meggyőződhessek magam is annak ürességéről.
Legalább már addig eljutottunk, hogy nem kell közelharcot vívni, hogy megszabadítsam a megszabadítani valótól. Innen már gyerekjáték lesz... :)
***
Igazán mókás egy kétéves szájából visszahallani a gyakran használt, viccesnek szánt mondatainkat. A múltkor például a mosogatógép barátságos sípolására kapta fel a fejét Bogi:
- Anya, elmosogattál. Segítettem.
(Tudniillik, tényleg segített bepakolni a mosogatógépbe.)
Aztán vendégségben is hallotta az ismerős pittyegést, mire érdeklődve tudakolta:
- Ki mosogatott el?
***
Bogit minden érdekli. Ami meg véletlen mégse, azt magyarázzuk kérdés nélkül. Most például Imi olvasta fel neki a pizsamáján lévő feliratot:
- Li-mi-tid e-di-sön.
Bogi lelkiismeretes diákként ismételte:
- Li-mi-ti e-di... Hol van sün??
***
Későre járt, hosszúra nyúlt az esti séta, Imike már reklamált, hogy vacsora idő van, megszaporáztuk hát lépteink. Illetve szaporáztuk volna, de Boginak persze ilyenkor belendülnek az önállósodási ösztönei: se babakocsi, se apa öle, ő bizony sétálni akart.
- Oké, Bogi, jöhetsz a lábadon, de akkor tartani kell a tempót. - mondta neki az apja.
Bogi erre széttárta a kezeit és csodálkozva körbetekintett: - Hol a tempó?
Beköszöntött a decemberi tavasz, hát végre a rövid kis fázós séta helyett az egész délelőttöt csavargásra szántuk. Elintéztünk minden elintéznivalót, Simike pedig békés durmolásba fogott a babakocsiban, felvetettem hát Boginak, hogy lenne-e esetleg kedve meglátogatni a rég nem látott játszóteret. Először furcsán nézett rám: Anya, nincs hideg? Mondtam, hogy most nincs, csúszdázhatunk egyet, ha van kedve. Ebben a pillanatban vad vágtába fogott, és csak úgy a válla felett szólt hátra, hogy: - Boldogan szaladok a játszótérre!
***
Bogi megrökönyödve figyelte, ahogy a fogkefémet próbáltam beletuszkolni a kukába.
- Anya, te fogkeféd? - kérdezte számon kérő hangon.
Amikor mondtam, hogy van másik, nem marad egy darab lyukmanó sem a számban, kicsit megnyugodott. Érdeklődve figyelte, ahogy megküzdök az új fogkefe csomagolásával, aztán mikor végre felülkerekedtem, és előkerült a barackvirág színű szépség, megint elcsodálkozva fordult felém:
- Anya, rózsaszín-narancssárga színű?
***
A hétvégi családi kóborlásból már hazafelé igyekeztünk, de az áruház mellett eszünkbe jutott, hogy jó lenne még beszaladni a könyvesboltba. Tudtam, mit keresek, nem is akartuk sokáig húzni az időt, gyors léptekkel megindultunk hát a bolt felé. Bogi egész jól tartotta a lépést, csak néha kellett elédesgetni egy-egy kirakat elől, nem is voltak sokan, így a kezünket sem fogta. Már a célegyenesben voltunk, mikor egyszer csak megállt, majd előre hajolva, kis kezeit hátra nyújtva toporogva nagyon lassan haladni kezdett. Imi hátra szólt neki, hogy Bogi gyere már, siessünk!
- Jövök, csak repültem. - felelt mosolyogva a kicsi angyalunk.
***
Vagy én gyengültem le rettenetesen az utóbbi időben, vagy egyre inkább sportot űznek abból a gyártók, hogy a bombabiztos csomagolásba fektessék az energiájukat a termék tartóssá tétele helyett. Mindenesetre gyakran szembesülök azzal a problémával, hogy ezt vagy azt egész egyszerűen nem tudom kibontani. Ilyenkor Bogi elnézően közli, hogy apa erősebb.
Ma éppen egy remekül lezárt olajba futottam bele, és mivel gyorsan kellett volna, hogy legyen időben ebéd, hangos bosszankodásban törtem ki. Mikor észrevettem, hogy Bogi milyen bűnbánó szemekkel mered rám, igyekeztem gyorsan megnyugtatni, hogy azért vagyok mérges, mert nem lehet kinyitni ezt a vacak olajat, és így nem tudom kisütni neki a sajtgolyóit Egy kicsit még babrált maga előtt (mivel ő mindeközben a szépre gömbölyítgetett sajtgolyócskákat lapítgatta nagy felelősségtudattal), aztán újra rám nézett:
- Anya, ne legyél szomorú!
Mondtam, hogy ne aggódjon, nem vagyok szomorú. Gyorsan nyomtam is egy puszit a homlokára, hogy teljes legyen a béke, mire újra megszólalt: - Ne legyél mérges! Majd én vigyázok rád, anya, ne legyél mérges!
Épp azt beszéltük meg ebédnél, hogy Imike mit eszik, és miért pont azt. Bogi persze már tudja jól, hogy az öccse még kicsi, ezért nem eheti azt, amit mi. Időnként rá is vágja erre-arra. hogy azt neki még nem szabad. Ezúttal azonban továbbfűzte a gondolatot:
- Én nagy vagyok?
- Hát, igen, te már nagyobb vagy.
Erre felderült az arca:
- Mehetek oviba?
***
Bogiból néha, mint gejzír tör elő a szeretet. Ilyenkor kapjuk a sok puszit, ölelést és becézést. Ilyenkor vagyok édesanyuka, sőt, édes angyalka. Tegnap, mikor valami különösen kedveset akart mondani, két kis keze közé fogva az arcomat komolyan rám nézett, és kis szemezés után megszólalt: - Anya, okos vagyok rád!
***
Amikor apa hazaér, mindenki elmeséli, milyen napja volt. Ezt Bogi általában rémesen unja, elvégre nem csak róla esik szó. Ha épp nincs mesélős kedvében, hangosan sóhajtozik, hogy éhes vagyok vagy fáj valami, csak hogy végre rá figyeljünk. Ma sokkal ravaszabb tervel állt elő. Az apja még le sem vette a cipőjét, ő már egy szusszal (gyakorlatilag levegővétel nélkül) végighadarta a nap eseményeit:
Aztán, mint aki jól végezte dolgát, indult vissza játszani a nappaliba.
***
- Anya, ez mi ez?
- Datolya.
- Kinek a datója?
***
Apa a gyerekekkel a hálószobában szöszmötölt. Egyszer csak felhangzott egy baljós Ó-Ó. Jött rá a cérnavékony felelet: Apa, mi az ó-ó tárgya?
***
Bogi időnként dalra fakad, de olyan is előfordul, hogy valami rímes kívánkozok a játékhoz. Ilyenkor nagyon kell figyelnem, hogy éppen mi van műsoron, mert ha elakad - és mindig máshol akad el, mert elkalandozik -, nekem teszi fel a keresztkérdést: hogy van tovább? Ha pedig nem figyeltem eléggé, vagy nem hallottam a produkciót, mert csak úgy az orra alá dünnyögte (esetleg a kettő együtt), olyan szemrehányóan néz rám, mintha csak tőlem tanulta volna...
Szerencsére azért nem mindig van rám szükség, a minap például fel-alá masírozott a nappaliban, és fennhangon énekelte, hogy ...jajj, de messze a fakanál is! Ég a város, ég a ház is...
Nem beszélős ugyan, de beszédes, amit Imike produkált. Épp elkapott a miért-van-itt-mindig-ilyen-elképesztő-kupleráj láz, nekiláttam hát a kupacok arrébb tologatásának, hogy legalább úgy tűnjön, mintha... Felkaptam egy adag mosogatásért könyörgő tányért és poharat az asztalról, és a medvecsapdának is beillő legóhalmokat rutinosan kerülgetve meglódultam a konyha felé. Csak egy placcsanásból jöttem rá, hogy az egyik pohár bizony még nem volt üres. Nem jöttem zavarba, vágtáztam tovább a konyha felé: cók-mók le, szivacs fel, vissza a baleset helyszínére még mielőtt Bogi rájönne, mi történt. Akkor ugyanis kiakad... Mire visszaértem (2 másodperc), Simike a földön hasalva lefetyelte az elpazarolt vizet... (Igen, biztos, hogy víz volt!)
Azóta gyakrabban kínálom innivalóval.
***
Ki kellett szaladnom a szobából. Egyszer csak hallom, hogy Simike éktelen sírásra fakad, rohantam hát vissza. Látom, hogy minden ugyanúgy, ahogy hagytam: Bogi ül a bilin, Imike négykézláb a szőnyegen, mindössze annyi a különbség, hogy Simi sír.
- Mi történt? - néztem a még őszinte korban lévő Bogira, aki a lehető legártatlanabb szemekkel rám pillantott, és közölte:
- Fellöktem.
Erre felöltöttem a csodálkozó-szigorú arcomat, és visszakérdeztem:
- Fellökted?? Miért lökted fel?!
- Útban volt!
(Hát, igen, ilyen is van...)
***
Apa a reggeli elköszönésnél nagyon vicces kedvében volt. Mindenki szépen megkapta a pusziját, vele együtt a köszönést: Szia, Kislányom. Szia, Kisfiam. Szia, Kisanyám. Már késő délutánra járt, mikor nagyban küzdöttem a Simi pelenkájának lecserélésével, és Bogi mellénk telepedett. Éppen nyerésre álltam, úgyhogy fel sem pillantottam: koszos pelenka félre, tiszta pelenka elő; nem kockáztathattam, hogy egy óvatlan pillanatnyi figyelemkimaradás után a hetedik szomszédból kelljen visszahozni a kis Zsizsgő-Bozsgót. Szóval mondom, csak arrébb toltam a kis fehér csomagot észre sem véve, hogy épp Bogi aktuális játékterének közepén landol. Nem úgy Bogi, aki mielőtt továbbította volna a motyót, előbb még méltatlankodva kifakadt:
- Hé, kisanyám, ne dobd ide a kakis pelust!
***
Ebédnél a hétvége programját egyeztettem Bogival. Miután megtárgyaltuk a Mikulás-kérdéskört, áttértem a vasárnapra. Mondtam neki, hogy vasárnap jön Peti, én pedig elmegyek Zsuzsival egy kicsit. Részletesen be kellett számolnom róla, hogy hova megyünk és mit fogunk csinálni. Egyszer csak Bogi felkapta a fejét:
- Peti fog vigyázni ránk? - kérdezte kis mesefigura hangján, szokásos módon felkapva a hanglejtést a kérdés végén.
- Hát, igen... Meg apa.
Néhány másodpercig gondolkozott, aztán visszakérdezett:
- Apa itthon lesz?
- Itthon.
- Nem Peti fog vigyázni ránk.
- Hanem, ki?
- Apa.
- És Peti kire fog vigyázni? - próbáltam zavarba hozni.
Összetehetjük a négy kezünket: határozottan élni és dönteni hagyó nagyszülők támogatják kicsiny családunkat. Köszönjük! :) Azért persze még így sem mindig egyszerű az élet, két családból hozott - és az időközben hozzájuk álmodott - szokásokat, véleményeket, fontosságokat kell összeegyeztetnünk, összegyúrnunk, megvizsgálnunk, elhagynunk vagy felelevenítenünk. És amikor az ösztönök nem adják egyből a kezünkbe az iránytűt, akkor ez bizony kő kemény munka.
A téli ünnepek közeledtével lassan rájöttünk, hogy ezentúl tudatosan kell élnünk a csodát. Álmomban sem hittem volna, hogy Mikulásnak lenni ekkora meló! Az esték a gyerekszoba megnyugtató csendjéből kivonulva szabályos ötletbörzékbe fulladnak. Ennyi eldönteni valót! Ki mikor hol lesz és mit csinál? Este? Reggel? Délután? Hova? Hogyan? Kis ajándék, csoki vagy valami maradandó? Hogy kerül a csizma az asztalra? Ja nem: az ajándék a csizmába... És karácsonyról, angyalokról, fáról, ajándékról és Jézuskáról még szó sem esett. Mert akkor ki hoz mit, hova és mikor? Kitől van az ajándék? És akkor mi adunk vagy sem? Őrület!
Mikulás fronton már kezdtünk egész jól állni: egy kis darab ebből a családból, egy kis darab abból a családból, némi újítás. Már majdnem összeállt a kép, amikor Iminek szöget ütött valami a fejében: "Nekem tetszik, hogy ne legyenek nagy ajándékok, csak kis kóstolgatni valók. Na de azt Debrecenből nem tudnak küldeni, biztos ők sem szeretnének kimaradni belőle! Az nem járja, hogy Gödöllőre mehet a Mikulás, Debrecenbe meg nem..." Igaz. Az tényleg nem járja. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy feladom. Fel is sóhajtottam, hogy én gyereknevelésre jelentkeztem, nem nagyszülő-nevelésre!
Imiből kiszakadt a röhögés, és követelte, hogy ezt azonnal publikáljam. Hát kénytelen voltam...
Az ajándék kérdést elnapoltuk. Mert hát nem akarunk mi túlszabályozni vagy elvenni az ajándékozás örömét, a nagyszülők dolga, hogy nagyszülők legyenek, és végre kényeztethessenek (dolgoztak velünk eleget, hogy ezt kiérdemeljék...). A miénk meg, hogy keressük tovább a kereteinket...
Varázslatos pillanat volt. Néma csend borult a lakásra, pedig mindkét gyerek ébren volt. Leültem egy pillanatra figyelni őket.
Simike már elég fáradt volt ahhoz, hogy ne kurjongasson, de még annyira nem, hogy aludni kérezkedjen. A gyerekszobában tett-vett, megpróbálta meghódítani a Bogi ágyát. Kitartóan emelgette a kis lábait, egyiket, aztán a másikat, hátha sikerülne felmászni. Nem ment, feladta, elindult kifelé, de meggondolta magát, mégis visszafordult. Még egy utolsó csendes próbálkozás. Talán most sikerül!
Bogi nem régen ébredt, kókadozva üldögélt az etetőszékben. Valami titokzatos rendszer szerint csoportosította a tányérján sorakozó kenyérfalatkákat. Néha bekapott egyet, akkor újra kellett rendezni az egészet. Egyszer felemelte a bögréjét, de meggondolta magát, visszatette az asztalra. Komótosan rágott, nyelt, aztán újra a bögréért nyúlt. Ezúttal ivott is. Utána csak nézett maga elé, pislogás nélkül, mint aki nem azt látja, ami előtte van.
Közben Imike megunta az ágyat, új elfoglaltságot keresett. Felnézett, észrevette, hogy figyelem. Arcán szétterült a jól ismert mosoly, elindult felém, még mindig teljes csendben. Útközben azonban eltérítette egy székből előtüremkedő csavarfej, azt muszáj volt megnézni. Nem sietett, lassan felállt, szakértő tekintettel szemügyre vette. Még azt piszkálta, amikor a szomszéd kalapálni kezdett, ő pedig boldog ösztönösséggel táncolni kezdett a ritmusra.
Ez mi volt? - eszmélt Bogi is.
Szétpukkant a szappanbuborék, a hangok újra birtokba vették a lakást.
Ma igencsak lekapott a tíz körmömről egy néni a boltban. Bogi a karácsonyi áhítat vásárlási lázát felébreszteni hivatott innen-onnan függő kis aranygömbökkel babrált, amikor történetesen ásítottam egyet (szánom-bánom, ígérem, többé nem fordul elő!). Az épp mellettünk elhaladó kedves idős néni ezt nem is hagyhatta szó nélkül, szúrós szemmel rám nézve már osztotta is a jó tanácsot: Inkább a gyerekre figyeljen, mindjárt lerángatja a díszeket!
Teljes sértődöttségemben az egész vásárlás és hazaút alatt magamban fortyogva írtam a védőbeszédemet. Mert persze a néni kedves azt nem tudhatja, hogy nem unottságomban ásítottam, hanem, mert késő estig a férjemnek segítettem olyan munkában, ami nemhogy nem az én, de még csak nem is az ő dolga; hogy aztán az éjszaka hátralevő részében két szoba között mászkáljak, pedig nem is vagyok alvajáró.
Eszembe jutott az összes eddig átvészelt "kedves" beszélgetés is, amelyhez szerencsém volt itt-ott, az utcán, a boltban. Hosszan elidőztem a kedvenc, sokszor, sírva-nevetve idézett párbeszéden.
- Jaaj, de aranyos gyerekek! Hogy hívják őket?
- Bogi és...
- Bogi? Boglárka? Jaaaaaaj, de szép név, én is akartam egy Bogit, csak a nagymamák nem hagyták! És a kisfiú? Ugye, kisfiú?
- Imre.
- Imre? Ühüm, biztos annak is megvan az oka...
- Meg.
- Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy magácska hány éves.
- 25.
- Hát, igen, láttam, hogy nagyon fiatal. De nem baj, ez már így sikerült... Legalább hamar túl lesznek rajta!
Ezek után a Nem fázik meg az a kislány a fagyitól? Nincs melege szegény gyerekeknek abban a sapkában? De ugye több gyerek nem lesz?Hiszen még annak a szegény kislánynak is a babakocsiban lenne a helye! típusú mondatok, vagy a játszótéren futtában elkapott Na, az ilyen kis korkülönbség az igazi szívás! megjegyzések már meg se kottyannak...
Mondom, teljesen beleástam magam a megaláztatottság és sértődöttség feneketlen mocsarába. Aztán eszembe villant, hogy én vajon hányszor csinálom? Mit gondolok, mikor a gyerekével nyilvánosan (!) türelmetlenül beszélő szülőt látok? Mikor azt hallom, hogy valaki a fiatalságát, a bulikat félti, és a gyerekvállalást valami állandó lemondásokkal járó kénköves pokolnak látja? Mikor a mellettem telefonáló bárki magából kikelve szitkozódik, kötőszóként használva a csúnya szavakat? Vagy épp csak, mikor egy fülltágítós fiatalember flangál előttem? Pedig fogalmam sincs ki ő, mit csinál, és miért éppen azt. Nem tudom, hogy mit csinált tegnap este, hova siet, kiért aggódik. Hát elcsitítottam magam. Tényleg ásítottam másfelé nézve, a gyerek tényleg a díszekkel babrált. Akár a néninek is lehetett volna igaza. Örülök, hogy nem volt.
Gabó nálunk aludt. Mivel nincs hozzászokva a hajnali pacsirtáinkhoz, mi már nagyban reggeliztünk, mire elkezdte nyitogatni a szemeit (márpedig az nálunk nem felkelés után egyből következik, hosszas huza-vona előzi meg kezdve azzal, hogy anyát ki kell húzni az ágyból, hogy apa indulhasson dolgozni, apa elintegetésén keresztül néhány legózós-szélvészes-Sárizós körön át a Mit kérsz reggelire? Semmit. De valamit muszáj.Kakaót! Jó, de enni mit kérsz? Semmit! párbeszédig). Gabó nagy nehezen kitámolygott az ágyból lenge kis hálóingében nagy megrökönyödést okozva ezzel Boginak. Néhány másodpercig csodálkozva meredt rá, majd megszólalt:
- Gabó nem öltözött fel rendesen!
***
Elhúzódott az esti séta, még nagyban baktattunk hazafelé, amikor máskor már az ágy felé szoktunk baktatni. Simike el is aludt a kendőben a mellkasomon, és úgy tűnt, Bogi sem lát már mindent, ami körülveszi. Biztos, ami biztos, ellenőriztük (gondoltuk, ha úgyis alszik, sétálgatunk még egy kicsit):
- Bogi, ébren vagy még?
- Nem. - jött a válasz a babakocsiból.
***
Mindamellett, hogy tisztában vagyunk a szabályok és korlátok rendkívül fontos szerepével, próbáljuk úgy kormányozgatni a gyerekeket, hogy ne egy merő tiltás legyen az egész nap. Ennek köszönhetően egyrészt nálunk elég sok mindent szabad, másrészt próbálom mindenféle kerülőutakon elérni a szabályok betartását, például a mit nem szabad helyett igyekszem azt mondani, hogy mit lehet helyette. Úgy látszik azonban, nem vagyok elég kreatív, az utóbbi időben ugyanis Bogi a legváratlanabb helyzetekben és időpontokban elkurjantja magát, hogy: Sárika, nem szabad!
***
Már éppen kezdtem rosszul érezni magam, hogy micsoda korlátok közé szorítjuk szegény gyerekeket, hogy szerencsétlen Sári babán csattan az ostor, amikoris Bogi új szokással cserélte le a fegyelmezést. Újabban időnként Sárit szorongatva közli velem: Sárikának jó napja van. Nekem is jó napom van. Majd kérdőm rám néz: Anya, neked is jó napod van?
***
Bogi kedvenc időtöltése a festés: vízfestékkel, temperával, akvarellceruzával, matricafestékkel. Szinte már a gyurmát is kiszorítja a festék... A technikáján viszont még van mit javítani, az ecsetet ugyanis ütvefúróként használva kisebb-nagyobb gödrökkel és halmokkal háborítja a vízfesték amúgy békés felszínét. Mivel ez nem segíti nagyban sem az ecset, sem a festék tartósságát, próbáltam valamit tenni ellene. Lelkiismeretesen magyaráztam, hogy: kevés víz, lecsepegtetés, kicsit megsimogatod a festéket az ecsettel, aztán festés a papírra. Szépen skandáltuk is: kis víz, simogatás, festés; kis víz, simogatás, festés. Mikor kezdtem unni, elhallgattam, akkor Bogi - újra megcsillantva költői génjét - egyedül folytatta:
Napjában többször szembesülünk vele, hogy két milyen különböző kis szeretetcsomag pottyant közénk. Igyekszünk nem hasonlítgatni őket, de azért Simit figyelve önkénytelenül is kicsúsznak olyan mondatok a szánkon, hogy Bogi nem ült még ennyi idősen. Bogi ilyenkor már lemászott az ágyról. Bogi nem volt ilyen szájba vevős. Bogi nem volt ilyen kitartó. Bogi nem ébredt ennyiszer éjszaka. És levonjuk az egyetlen valós következtetés: Bogi nem ilyen volt. Mert hát miért lett volna?
Napközben nem is olyan feltűnő a különbség: az elég nagy alapterületen, olykor az összes környező teret és parkot belakva teszi mindenki a maga dolgát fáradhatatlanul. Néha együtt, máskor egymás mellett-alatt-felett, egymást kerülgetve vagy épp a másikon áttrappolva működnek a maguk és a felnőttek örömére.
Este, a közös fürdésnél, a (majdnem) legkisebb helyiség legkisebb pontján összesűrűsödve aztán a sok vígságot és nem kevesebb feladatot okozó kis-nagy különbségek jól megfigyelhetőek. Igazán még csak megfigyelni sem kell, elég csak rápillantani a békés csatatérre: diagnosztizálják saját magukat.
Imike ahogy landol a vízben, azon nyomban beindul: pörög-forog, feláll-leül, megkóstol-kiköp, megpaskol-lever, megkísérel kiszállni, hogy megszerezze az apa tusfürdőjét, visszaül, arrébb tol, meghúz, kidob, előhalászik, locsol-pocsol, kurjongat.
Bogi mindeközben - ha épp nem őt éri atrocitás - mint a bolond nyúl az Alice-ból, a világgal mit sem törődve töltögeti a vizet a kis piros teás kancsójából a különböző méretű és formájú edénykékbe, majd azokból magára. Vagy az én kezem mossa meg szakértő műgonddal, finoman végigsimogat, szappanoz, öblöget, közben néha dúdolgat is: ó-ó-ó-dam-da-da-szeretéén. (Ki ismeri fel?)
Aztán egy erősebb paskolás vagy jól irányzott loccsantás, és Bogi is visszazökken. Akkor kis szülői ráhatásnak köszönhetően ahelyett, hogy visszaadná a kölcsönt, elkezdi Simit mosni, ahol éri. Összeér a két szál, addig húzzák-vonják egymást, amíg bírják az idegeink.
- Ki szeret olvasni? - kérdezi Nagyi, arra a határozott válaszra számítva, hogy Bogi.
- Anya. - jön a válasz.
- És még ki szeret? (De most már biztos Bogi következik!) - Apa is szokott néha.
***
Bogi nem egy gyors evő, a bevitt mennyiséget viszont lenne még hova növelni, így általában hamarabb a tányérja aljára néz (ha eljut addig...), mint mi. Így volt ez egyik este a vacsoránál is, ráadásul meglehetősen unta, hogy ahelyett, hogy vele foglalkoznánk, unalmas felnőtt dolgokról beszélgetünk. Gondolta, ideje véget vetni a sehova sem vezető ücsörgésnek, így közölte, hogy:
- Befejeztem. - és várta a hatást, tudniliilik, hogy szavunk feledve veresengeni fogunk, hogy melyikünk szabadítsa meg az etetőszék rabságából. Ez azonban elmaradt, tehát - épp csak egy leheletnyivel hangosabban - újra próbálkozott:
- Végeztem. - De hiába a szünet, elmaradt a hatás. Rájött, hogy a fafejű szülei nem értenek a célzásból, a kifejezőkészségének bármily színes tárházát is csillogtatja meg, kénytelen volt direktebbre váltani:
- Viszont kiszállnék!!!
***
Nagyjából száz esetből egyszer fordul elő, hogy nem pattanok azonnal, ha felriadnak álmukban. Ilyenre volt példa valamelyik este, amikor történetesen a zuhany alatt állva nem hallottam meg, hogy Bogi hív. Mivel Imi fogmosással foglalatoskodott, ő is lassan kapcsolt, mire odaért, Bogi már kezdte egészen rosszul érezni magát. Pár korty víz után azonban megnyugodott, és csak annyit mondott:
- Anya nem jött.
...
***
Reggel (hajnalban!) Boginak valahonnan eszébe jutott, hogy előző nap nem fejeztük be a festést, amit elkezdtünk. Félálomban csak azt hallottam, hogy magyarázza, hogy:
- Nem festettük ki a háromszöveget.
Mivel Imi egy hajszállal már közelebb állt ahhoz, hogy magához térjen, kijavította:
- Háromszögeket.
- Ühüm, háromszöveget. - helyeselt Bogi.
- Szög.
- Szög. - ismételte Bogi lelkiismeretesen.
- Há-rom-szög. Háromszöveget. - majd kapcsolva, hogy mit mondott, mentegetőzésbe kezdett. - Jajj, már, engem is teljesen összezavarsz!
- Apa hülyeséget beszélsz. - vonta le a konzekvenciát Bogi.
***
Imi túrórudit evett, és arra gondolt, hátha egy falattal le lehetne kötni annyira az ide-oda rohangáló Bogit, hogy legalább egy percre leüljön. Ő azonban rá sem hederített, közölte, hogy nem kér, és intézte tovább fontosabbnál fontosabb dolgait szélvészmódba kapcsolva. Imike viszont már percek óra sóvárogva bűvölte azt a finomnak tűnő valamit az apa kezében, úgyhogy Imi viccből megkérdezte tőle is:
- És te kérsz?
Na, erre Bogi szinte a levegőben megállt, és szúrós szemmel az apjára nézett:
Mikor nagy pocakkal a földön ülve válogattam az kisebbnél apróbb ruhácskákat, a címkéjüket olvasgatva nem hittem el, hogy két évet kell várnom arra, hogy az a mini csodanadrág ne essen le róla... Álmodoztam, milyen lesz, mikor ezt vagy azt a darabot hordja majd.
Úgy képzeltem, kétévesen az ember még mindent tud egy olyan világról, amiről felnőttként csak sejthet valamit. Vagy talán azt is csak szeretne. Ezzel szemben ebben a mi világunkban még csak tapogatózik: sokat lát, de keveset ért.
Sejtettem, hogy van akarata, de annak érvényesítésére csekély az eszköztára: mosolygás és hisztizés.
Azt tanultam, hogy ebben a korban még nem játszik mással, legfeljebb csak a másik mellett. Nincs igénye társaságra, nem kíváncsi a kortársra.
Úgy emlékeztem, két évesen minden megtanult újdonságnak rettentően tud örülni, egészen komolyan felismerve a tudás jelentőségét. Például minden új szó nagy öröm magának és anyának. És a családnak. A szókincse néhány egyszerű, de kreatívan használt szóból áll.
Biztosan tudtam, hogy mindenről lehet és érdemes vele beszélgetni. A családunkban annyira nem volt szokás a gügyögés, hogy tulajdonképpen el sem tudtam képzelni, hogy pontosan milyen is az.
Azt gondoltam, hogy a szülők a világa. Mindent velük és keveset nélkülük. Hogy akkor érzi magát biztonságban, ha ott van anya és apa, aki elmondja, megmutatja, elmagyarázza, mi a jó és mi a rossz, megvéd a bajban, megvigasztal, ha fáj.
És hogy milyenek valójában a kétévesek? Arról sajnos fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy milyen a mi kétévesünk.
Minden mozdulatából árad valami olyan erő, ami nem tanult, nem ebből a mi felnőtt világunkból való. Valami, amiből töltekezünk, amit felfogni se tudunk, amiért csak hálásak lehetünk. E mellett határozottan lépdel a mi hétköznapjainkban: sokat lát, mindent tudni akar (ez mi ez?), és mindent ért, amit érteni érdemes.
Van akarata, és annak érvényesítésére hihetetlen széles tárház áll a rendelkezésére: mosolyog és kér és felszólít és megpróbál és módosít. Vagy egyszerűen csak megcsinálja magának. És persze próbálkozik a hisztivel is.
Remekül elszórakozik magában. Játszik bárkivel, aki leül mellé, és hihetetlenül érdekli a világ és benne az emberek: kisebbek, nagyobbak, kortársak. Odamegy, kezdeményez, megmutat. Talán nem játszik együtt, de törekszik rá.
Minden megtanult újdonságnak örül: megtapsolja magát és várja a külvilág megerősítését. Néha még táncra is perdül boldogságában. Minden megtanult újdonság öröm magának, magért és anyának. És a családnak. A szókincse viszont elképzelhetetlenül széles, rengeteg magyar és néhány Bogi nyelvű szóból áll. Olyanokat mond, hogy: El vagyok keseredve. Nyomázok kicsit. Apa, gyele ide, hogy nézz atót velem! Édesanyukámnak hosztam. Simike szeleti Bogikát. Nem csak beszél, énekel is: szita-szita-szita péntek, szelelem csütörtök, dobszeda; hej cicuska, cicuska; fogj egy sétapálcát, és légy vidám... (Hát igen, tulajdonképpen mindent éneklünk, ami épp eszünkbe jut...)
Mindenről lehet és érdemes vele beszélgetni. A minap altatás előtt épp azt beszéltük meg, hogy milyen volt, mikor még az anya pocakjába lakott. Aztán, hogy milyen volt, mikor Simi lakott ott. Nagy bölcsen bólintva hozzátette, hogy apa is ott lakott. Ekkor indult a ki kinek az anyukája beszélgetés: bőszen magyaráztam, hogy Makó nagymama az apa anyukája, Dobos nagyi meg az anya anyukája. Ekkor már hajmeresztő tornagyakorlatokat végzett az ágyon, jobbnak láttam lezárni a témát. Erre alaposan kitekeredett pózban is felkapta a fejét és rám nézett: Anya, beszélgess még velem! Ez tetszik nekem.
A szülők a világa, és a testvére. Többnyire. Meg Gödöllő és Debrecen és a játszótér és a nagycsalád. Nem dől össze a világ, ha nincs ott apa és anya. Sőt, apa és anya néha unalmasan megszokott, ha jön egy új izgalmat ígérő jól ismert látogató, anyának és apának bizony az a dolga, hogy kivárja a sorát. Mert ők a biztonság, aki megtanítja, megtanította a szabályokat, amiket ki kell próbálgatni. Mással is, máshol is, máshogy is. Ezért boldogan megy nélkülünk is, bármilyen nehezen vesszük is ezt az akadályt mi.
És hogy mi van a mini csodanadrággal? Az bizony még most is leesik róla...
Két éve ilyenkor aludtunk utoljára nyugodtan. Két éve ilyenkor még csak álmodoztunk, milyen lesz. Próbáltuk elképzelni azt az elképesztő boldogságot és felelősséget, ami ránk vár. Két éve ilyenkor még csak játékból hívtuk egymást anyának és apának. Mindent éreztünk és semmit nem tudtunk.
Játszottuk, hogy ez az utolsó napunk ketten, hisz a papír semmit nem tud. Akkor jön, amikor akar.
Az utolsó estén le sem feküdtünk, el voltunk foglalva magunkkal és egymással. Már másnap volt, mikor végre nyugovóra tértünk. Nem volt ebben semmi különös, máskor is így szoktuk. Épp csak kattant a villany, akkor jött az első villám. Meglepett, elnevettem magam. Imi nem is vett komolyan, gyorsan elaludt. Én csak kémleltem a sötét plafont, vártam, hogy egy láthatatlan kéz odaírja a választ: ez már az? Csendben voltak mindketten, magamban pörögtem. Aztán jött a második. Gyorsan elmúlt, olyan gyorsan, azt hittem, csak képzeltem. A következőig próbáltam számolni a perceket, de elvesztettem a fonalat. Az egész olyan izgalmas, hogyan számolhatnék? Lesz egyáltalán következő? Lehet, hogy csak hascsikarás, olyan közel van ott már minden egymáshoz, ki tudná megmondani, mi fáj?
Még egy jött. Telefont ragadtam: hol a stopper? Vártam két újat. Aztán még kettőt. Semmi rendszer, mégsem az. Azt mondták üljek egy kád jó meleg vízbe, az majd megmondja az igazat. Jó volt, egy óráig feküdtünk ott. Ő nyugodt volt, én egyre izgatottabb. Jól vagy? Neked is fáj? Ügyesek leszünk, együtt csináljuk!
Hiába szorongattam a telefont, nem tanulta meg a rendszert: össze-vissza mutatta a perceket. Mégsem az, visszafekszem. Nem tudtam aludni, csak jöttek egyre a kis hullámok. Kettő között játszottam, álmodoztam, közben ültem a nagy labdán és beszélgettünk. Tudtam, neki rosszabb.
Nem tudtam, mennyi az idő, már a telefon sem érdekelt. Egyszer elfolyt a víz. Még ekkor sem voltam biztos, ez tényleg az volt? Ébresztettem Imit, azt hiszem, itt az idő. (Szerintem menni kell. Hova? A kórházba. Miért?)
Hívtam anyát, azt mondta, a zuhany után feküdjek most már le. Vérzett, megijedtem. Megerősödött és felgyorsult, de ő még mindig csendes volt. Imi idegesen mászkált fel-alá: nem hívod fel őket, hol járnak? Biztos, hogy ne hívjak mentőt? Biztos.
Az autóban jobb volt: beszélgetés, zötyögés. Csak én fújtattam időnként. Még hosszú lehet, ki kell tartani. Nem tudtam, hogy csak remélem vagy tudom, hogy mégsem lesz hosszú. Próbáltam nem arra készülni, nehogy elfáradjak idő előtt. Nem akarok kiabálni, nem akarok sírni a fájdalomtól. Nem félek, még mindig nem félek, ez jó. Vajon fogok?
Kalandosan jutottunk be a kórházba, a bónusz körök már rosszul estek nagyon. Felmenni a lépcsőn kifejezetten jó volt. Végre mozoghatok, nem csak ülök és várom, hogy nélkülem történjen. A mi? Nem néztem utána, mi van akkor, ha; és mit kell csinálni, amikor; és mi történhet, hogyha... A testem úgyis évezredek óta tudja, mit kell csinálnia, a többi az orvos dolga. Remélem, tényleg tudják a dolguk.
Rám nézett a szülésznő, és egyből küldött a vizsgálóba: nincs ellenőrző ctg, a papírozás ráér. Öltözzek át, négyes szülőszoba, ki az orvos?
Nem volt többé csend, jöttek-mentek, kérdeztek. Anyja neve, születési idő, telefonszám? Lassan jöttek a szavak, kivárták a sorukat. Az ügyeletes orvos nem hagyta, hogy más válaszoljon.
Percek teltek csak el, folyamatosan változó, kavargó másodpercek sokasága. Hideg-meleg-hideg-meleg. Úgy éreztem, kordában tartom és átengedem magam egyszerre. Hallom mit mondanak, válaszolnom kell, mert én olyan vagyok, aki válaszol. Mégis magunk vagyunk, csak én meg ő. Mi ketten csináljuk, nem kell, hogy tartsanak, majd kapaszkodunk. A jelenlétük a biztonság.
Megjött az orvosunk, Imi megnyugodott. Mi ez a nagy fény? Lekapcsolta a villanyt. A szememnek mindegy volt, nem zavarta a fény. A lelkem visszahúzódott Hozzá. Kihez? Mindjárt itt vagy!
Nem jó, nem így kell! Várjunk egy kicsit, pihenjünk, hátha akkor ráérez!
Folytassuk, kérem, nem tudok várni!
Most már jó! Érzi a különbséget? Így csinálja!
Nem éreztem a különbséget. Ez tényleg tarthat órákig így?
Ott a feje! Nyúljon le, még egy fájás és megszületik! Hiszen ez puha, ez nem lehet egy fej! És még csak most kezdtük, azt mondták, ebbe bele kell halni!
Még egy fájás és megszületik. Valami van az orvos kezében. Nem! Valaki van az orvos kezében! Miért nem sír? Sírj már, hallod? Sírj már! Mennyi lehetett: két-három-négy másodperc? Végtelennek tűnt! Felsírt, aztán percekig abba sem hagyta: hát íme, kiszakították belőlünk.
Miért nem adják még ide? Minden más ráér, bárcsak már itt lenne!
Istenem, hogy lehet valaki ilyen óriás?
Két éve ilyenkor volt az utolsó nyugodt éjszakánk. Azóta, a következő éjszakától, két gyönyörű, izgalmas, aggodalmas éve még az éjszakáink is éberek.
Mitagadás, a Bogi szabálykövető természetének köszönhetően mostanra kissé lankadt az éberségem. Szinte el is felejtettem, hogy a világ milyen csodálatosan izgalmas, színes és ízletes. Olyan messzinek tűnik a kúszó-mászó-kóstoló kor, s most itt van megint. Simi számára minden zug csupa felfedezni való csoda, számunkra újra félelmetes ellenségekké váltak a legártatlanabbnak tűnő csip-csup dolgok.
Imike érdeklődő, ügyes, gyors és kitartó. Életveszélyes kombináció! Mire észreveszem, hogy valami lenyelhető/eltéphető/kihúzható/bedugható/tekerhető/elejthető már megint a földön táborozik, ő már rástartolt, s mire odaérek már rég a szájába is dugta. Szerintem van jedi szuperképessége is, mással nem tudom magyarázni, hogy a kisasztal közepén pihenő bögréből hogyan szerzi meg a szívószálat egy fél szempillantás alatt.
Ha valamit sikerül időben elkapni előle, nem húzza azzal a drága idejét, hogy reklamáljon az őt ért méltánytalanság miatt: villámgyorsan irányt vált, és mielőtt esélyünk lenne beazonosítani az új célpontot, többnyire már a szájában is landol. Az is igaz persze, hogy a lakásban fellelhető szösz-möszök, mütyműrök és izék száma is megsokszorozódott, és nem vagyok már magamra hagyva a széthordásukban sem.
Imit kiveri a víz, amikor élet-halál harcot folytatva igyekszem kihalászni a gyerek szájából, amit nem kellene megpróbálnia lenyelni. Ő meg persze nem adja könnyen magát, amit megszerzett, az az övé: jól irányzott harapással zárja össze a száját, az sem zavarja, hogy az ujjaim fele benne van (íme a kései fogzás előnye!). A megdöbbentő, hogy így is tud kajánul vigyorogni! De azért eddig még mindig én nyertem...
Szerencsére a figyelő szemek-kezek száma is több, mint egykor volt. Bogi áldozatkészen ugrik azonnal, ha lendülni látja a kis kezeket: Simó, nem hamma! és már szedi is ki a szájából. Arra kell csak vigyáznunk, hogy ne korlátozza önhatalműlag a felfedezést. :)
Lehetnék rendesebb, figyelmesebb, precízebb, de úgy érzem, túl sok energiát vonna el azoktól a dolgoktól, amiket sokkal fontosabbnak tartok és sokkal-sokkal több örömöm telik bennük. Ezért inkább csak megpróbálok éberebb lenni.
Bogi a konyhában jött-ment, tett-vett, amíg főztem. Mivel a felső poclról kellet lehalásznom valamit, elővettem a külön erre a célra beszerzett kis kétlépcsős létrát, amit aztán persze ott is felejtettem kinyitva. Szerencsére Bogi már tudja jól, hogy csak anyának és apának szabad felmászni rá, és egyelőre elég szabálykövető, ezért új mókát talált ki vele. Ha már fel nem juthat rá, kipróbált mindent, amit alatta érdemes: alá ült, kúszott-mászott, megpróbált átevickélni alatta. Mikor nem jutott már más az eszébe, hátulról rákönyökölt az alsó fokára, becsukta a szemét, és közölte:
- Sötét vagyok.
Mikor látta teljes megdöbbenésemet (végigpörgött a névsor, hogy ki tanított ilyet a gyereknek), a lámpára mutatott:
Szentül meg voltam győződve róla, hogy mi amolyan igazi nyílt és bizalmas, hogy egészen őszintén nagyképű legyek, minta család vagyunk. Az összes hibánkkal és balfogásunkkal együtt, persze. Aztán egyik este (amikor Imi a focipályán hagyott térdét kereste kórházról kórházra járva) a tv-t kapcsolgatva ráakadtam a Ridikülre és az ő nagy beszélgetésére. A gyerekek előtti tabu témákról volt szó.
Hát, három perc alatt derült ki, hogy a nagy nyíltságunkban észre sem vettük a saját tabuinkat. Merthogy tele vagyunk velük, 1-2 kivételtől eltekintve szinte minden igaz volt ránk, amikről olyan jót beszélgettek ott a nagy dobozban.
Azóta napjában többször elő-elő tolakodnak a tabuink, megcsiklandoznak, kérdezgetik, hogy akkor most melyik sorba álljanak: szabad róluk beszélni avagy nem? Magam is meglepődtem, hogy mennyire foglalkoztat a téma. Vajon szükségesek a tabuk? Vagy kellene kezdenünk velük valamit? Persze nem erőszakot téve magunkon és rajtuk, elvégre a mieink: megszoktuk és megszerettük őket. Régről cipeljük magunkkal, családból, közösségből, saját magunkból. Összeadtuk és kicseréltük őket, közös kincs lett. Szép nagy, jól-rosszul záródó, míves barna ajtók, amik mögé elbújunk öltözködni, szomorkodni, haragudni, temetni.
Ne a gyerekek előtt. Miközben lehet, hogy van rájuk szó, kép, érzés az ő világukban is, csak a sajátjainkkal nem jutunk dűlőre, így az övékét nem is kerestük?
Persze, lehet, hogy amiről nem beszélünk, az tényleg nincs is. És akkor tabu téma lezárva...
Szeretjük a mesét. Mondani, hallgatni, olvasni, kitalálni, nézni, rajzolni, ismételni. Tízszer, százszor, ezerszer végigálmodott könyvek vesznek körül. Bogi 4 napos korában kezdtük, és azóta sem hagytuk abba, mesélünk a végtelenségig. De sohasem unásig!
Szeretek mesélni, és még jobban szeretem, ahogy Imi mesél. Én precízen követem a sorokat, jól figyelve az érzelmekre és mondanivalóra, nehogy valami elsikkadjon. Imi csapongva belelendül, hozzátesz és elvesz, kihagyja az uncsit, felturbózza a laposat. Csak akkor van kétszer ugyanaz a poén, ha Bogi megjegyezte, megszerette és maga szúrja bele. Én tudom a meséket, Imi éli őket.
Én tudom a meséket, hogy ne tudnám, hisz ha napjában tizedjére jön meg a Bogi kedve ugyanahhoz a történethez, akkor tizedjére olvassuk el. Tulajdonképpen ki is használom ezt a szerzett tudást: mikor annyira elfáradok, hogy a szemem sincs erőm nyitva tartani, megkérem Bogit, hogy olvassunk. Ő választ egy könyvet, én mondom a mesét, és csak arra kell vigyáznom, hogy épp nyitva legyen a szemem, mikor ellenőrzi, hogy ébren vagyok-e még...
Büszke voltam magamra, úgy éreztem, ez valami szuperképesség: jónéhány mesekönyvet fejből végignyomni azért mégiscsak valami, nem?! De Bogi tegnap megint bizonyította, hogy nem én vagyok a világ közepe. Játszottam vele olvasás közben: egyszer-egyszer elhagytam a mondatok végéről az utolsó szót. Ő befejezte helyettem. Aztán kihagytam a kulcsszavakat. Rögtön mondta. Próbálkoztam a nehéz szavakkal. Nem okozott neki problémát ez sem. Kiderült: ő is tudja fejből a meséket. Szó szerint.
Emlékeztem én, hogy van ilyen, Marcsi is kijavított, ha kihagytunk egy szót: szúrós szemmel ránk nézett és közölte, hogy nem is az van oda írva! Mégis meglepett és meghatott, hogy mekkora és mennyit tud a mi Kisbogarunk.
Lelkiismeret-furdalásom van. Nem mintha ez nagy újdonság lenne, írtam is róla többször. Meg hát kinek nincs? De ez most vadi új: a kollekció legfrissebb darabja.
A minap Bogi gondolkodóba ejtett a boltban. Vajon normális az, hogy egy 23 hónapos polcról polcra röpködve, felkapva egy-egy díszes, csillogó, lila vagy zörgő zacskót közli velem a legnagyobb természetességgel, hogy: megvesszük. Nem az a baj, hogy utasít vagy követel, mert ez nála még nem az, a kijelentése tulajdonképpen még kérés. Hisztihadjáratot sem indít, ha mégsem vesszük meg, szépen visszateszi oda, ahol találta, ha azt mondom, hogy arra most nincs szükségünk, nem vesszük meg.
De vajon kell-e tudnia egy ekkorka gyerekecskének ilyen magabiztosan használnia ezt a bűvös szót? És akkor végiggondoltam a napjainkat. Szinte minden nap megyünk valamilyen boltba. Elfogyott a tej, elszaladunk a pékségbe, venni kell hegyezőt, nincs vékony sapka, kaphatsz egy fagyit sétánál... Sokszor az a közös családi program, hogy elmegyünk bevásárolni. Dönthetünk, hogy valamelyikünk egyedül megy, és akkor az is a kevéske közös időnk rovására megy, vagy megyünk együtt. Legalább együtt vagyunk.
Vásárolunk, vásárolunk, vásárolunk...
Imi szerint így tudunk friss alapanyagokkal dolgozni. Ő el is intézte ennyivel. Tulajdonképpen szeret vásárolni.
Szerintem viszont nincs ez jól így. Mit tanulnak ebből a gyerekek?
Mindig zavarban vagyok, ha megkérdezik, milyen idősek a gyerekek. Emlékszem én még, mennyire bosszantott, mikor ahelyett, hogy mondtak volna az anyukák egy jól érhető életkort, hónapokkal traktáltak. Én meg nagy matekos lévén kezdhettem fejben számolgatni, hogy akkor a 20 hónap az több, mint 1 év, de kevesebb, mint kettő. Miért nem lehet azt mondani, hogy másfél múlt vagy kettő lesz?! Az egy év alattiaknál még csak hagyján, ahhoz még én is elég gyors fejszámoló vagyok, hogy egyből tudtam, aki 12 alatt van, az kevesebb, mint egy éves.
Aztán megszülettek a gyerekeim, és hamar én is hónapokkal, sőt, hetekkel traktáló anyuka lettem. Mert hogy is mondhatnám csak úgy fél vállról, hogy 3 hónapos, mikor már több, mint 2 hete betöltötte a három hónapot, és az alatt a két hét alatt annyi, de annyi minden történt?! Csaljam el, hogy már tud hátról hasra fordulni? Hiszen az a két hét épp azt jelenti!
Hát így lett az én lányom is másfél múlt helyett 19-20-21 hónapos. Amíg észbe nem kaptam. Azóta igyekszem. Siminél már nem mondom be a heteket, csak titokban, magamban teszem hozzá. Nem mintha kevésbé fontos lenne, de látom, hogy azt az utcán kedvesen érdeklődő idegent bizony fárasztja. És Bogi is 2 éves lesz már hónapok óta. De azért azt hozzá kell tennem, hogy október végén. Tudom, hogy ez sem érdekli a kedves kérdezgető akárkit, de mégiscsak meg kell adnom neki a lehetőséget, hogy maga jöjjön rá, hogy milyen nagyszerű az én lányom, pedig még kettő sincs! :)
Nem szívesen ismerem be, de olykor még én is tévedek. Vannak dolgok, amiről az ember első ránézésre, sőt már hallomásból tudja, hogy baromság. Egy újabb széleskörben felkapott üres hepp. Én természetesen remek szimatommal egyből kiszagolom az ilyesmit. Természetesen! :) Így alig van tele a lakásunk tökéletesen-felesleges-ám-de-beleszerettünk-hiába-nem-használjuk-sose kacatokkal... De azok nyilvánvalóan egészen mások, mint azok, amelyekről tudjuk, hogy értelmetlenek, hiszen ez utóbbiaknál mások nem jöttek rá, hogy marketingfogások áldozatai lettek, ellentétben a mi szerzeményeinkkel, amelyekhez viszont mi magunk gyártottunk feddhetetlen ideológiát...
Hogy visszatérjek a tételmondathoz, nem szívesen ismerem be, de olykor megcsalnak a megítéléseim. Kiderült például, hogy méltánytalanul alábecsültem Bogyót és Babócát. A néhány évvel ezelőtt az év gyerekkönyvének választott mesekönyvről azonnal tudtam, hogy menthetetlen és bosszantóan túlértékelt. Elég volt ránézni a képekre: ez azért nem egy Füzesi Zsuzsa, na! Aztán belelapoztam: 2 sor/oldal aranyáron. De végleg meggyőzött az első beleolvasás: valami végtelenül primitív történet rettentő stílusban. Na, én ezt nem! Ezzel nem mérgezem a gyerekem, főleg, hogy annyi gyönyörű és/vagy jól megírt mesekönyv közül válogthatunk saját házikönyvtárunkban.
Így aztán, mikor megkaptuk az első Bogyó és Babócát, egyetlen pillantás nélkül került fel a polc legtetejére, nehogy véletlen Bogi mégis meglásson benne valamit. El is felejtkeztem róla teljesen, akkor sem jutott eszembe, mikor a verselős-mondókázós szórakoztató korszakból átléptünk a mesék izgalmas világába. Aztán egyre többször jött szembe itt-ott Babóca. Olyan családok polcairól is kacérkodva kacsingatott felém, amelyek mintacsaládok a szememben.
Egy délután felmásztam Bogyóért a polc tetejére, kételkedve ugyan, de adtam egy esélyt a szerintem bugyuta párosnak. Lássuk, meggyőzi-e Bogit! Meggyőzte. Engem is... Aranyos kis mese, megszólítja, jó terjedelmeben viszonylag széles szókinccsel. Valószínüleg, amibe belelapoztam, épp nem hozta az átlagot. Azért továbbra is tartom, hogy nem év könyve, de egynek nem rossz.
Hasonlóképp jártam a zenélő bilivel. Micsoda baromság! Üzleti fogás! Ráadásul idegesítő, minek egy újabb idegesítő dallamot játszó izé a lakásba?! Bogi amúgy is ügyesen halad a szobatisztaság felé vezető úton, így nem is kellett gondolkoznunk rajta, hogy vajon beválna-e.
Debrecenben vártak azzal a nagyszülők, hogy legnagyobb megrökönyödésükre a lila csodabili, amit vettek, zenél. El sem bírták képzelni, hogy ilyen is van, remélik nem haragszunk, de ez ilyenre sikerült. Hát, ha nincs más, jó lesz. Bogi imádja. Komolyan elgondolkoztam, hogy beszerzünk egyet otthonra is, hátha a pisikérdést is meggyorsítja... (Persze nem fogunk beszerezni, mert apát nem győzte meg úgy, ahogy Bogit :D )
Az a szerencse, hogy mindezek mit sem változtatnak azon, hogy ideológiák terén még mindig jók vagyunk: továbbra is pontosan tudni fogjuk, hogy mi szükséges és mi nem, mi tökéletes és mi vacak. Természetesen azok a jók, amiket mi használunk!
Simi megszületése előtt (is) sok kedves szót és tanácsot kaptunk. Meg néhány nem annyira kedveset is, voltak ugyanis, akik próbáltak felkészíteni minket, hogy itt bizony nem lesz minden fenékig tejfel, s ha egy gyerekkel el is bírtunk, na a kettő, az már teljesen más tészta! Megtudtuk például, hogy olyan szerencsénk azért még nekünk sem lehet, hogy még egy ilyen kis tündért kapjunk, mert vegyük tudomásul, hogy ezzel az egyel is nagy szerencsénk van. Ez utóbbit mondjuk nem is vontuk kétségbe. Mármint a szerencse dolgot. :) Ja, és azt sürgősen felejtsük el, hogy azért, mert kicsi a korkülönbség majd nem lesz testvérféltékenység!
Nos, örömmel jelentem, hogy ismét nem lett igazuk a jóakaróknak. Lett akkora szerencsénk, hogy még egy ilyen kis tündért kaptunk: most van két nyugodt, kiegyensúlyozott békebabánk. Akik ráadásul boldogan bandáznak együtt: a legkisebb erőfeszítés nélkül fakasztják hangos kacajra egymást.
Azért egy dologban mégsem sikerült dupláznunk. Sajnos Imikéből mintha hiányozna a békésen-átalszom-az-éjszakát gén... Pedig az elején nagyon szépen indult minden, két hónapos kora körül már boldogan álmodta végig az éjszakát az egész család. Persze, már akkor gyanús lehetett volna, hogy nem eszik olyan forrón a kását, a hajnali 5 órás evés után ugyanis elmaradt a Boginál úgy megszeretett közös visszaalvás...
Aztán szépen elmaradt az éjszaka boldog végigalvása is. Imi a kiságyra fogta: lám, nem szeret ott aludni. Nem szánt szándékkal ugyan, de néhány alkalommal teszteltem. Előfordul ugyanis, hogy a megnyugtató ölelésben én hamarabb alszom vissza mint ő, így a saját ágyába titkon visszapottyantás elmarad. A tézis megbukodt: közöttünk is éppúgy ébred, éppúgy reklamál, legfeljebb csak a válaszidő gyorsabb kicsit.
A rossz csak az ebben, hogy minden álomkóros ringatásnál beindul a motor a fejemben: vajon mi a baj? Rosszat álmodott? Beütötte magát a rácsba? Nem eszik eleget napközben, ezért éhes? Egyedül érzi magát? Nem bírja a pocakja a főzeléket? Jön a foga? (Végtére is Boginál ebben a korában már hónapok óta mindent erre fogtunk, és ha úgy siet, mint ő tette, akkor még hosszú hónapokig remek magyarázat...) Bepisilt? (Hát, igen, a bepisilt - pontosabban a kipisilt - tulajdonképpen elég gyakran bebizonyosodik. A fránya pelus sokszor nem tartja bent, amit pedig bent kellene tartani. Mikor előfordult, hogy egy éjszaka kétszer kellett teljesen átöltöztetni, eldöntöttem: jöjjön újra a nagy pelenkakísérlet. Hiába no, attól, hogy egyszer már megtaláltuk a tutit, nem jelenti azt, hogy letudtuk egy életre a feladatot. Két gyerek az bizony két különböző gyerek, akkor is, ha néha elhisszük magunkról, hogy óóó, minket már nem érhet meglepetés...)
Azért van jó ebben is. Éjszakánként többször nézhetem, ahogy megnyugszik és végül megadja magát az álomnak. A kis szemei leragadnak, kezét-lábát szétveti, de a szájával még öntudatosan csücsörít. Aztán megbékél az is.
Imi tett-vett, jött-ment, nem is terítettem neki, azt mondta, annyi a dolga, hogy nem ér rá velünk enni. Egyszer csak úgy futtában mégis irányt váltott kanyar közben, és lehuppant mellénk, felkapott egy sült krumplit, már tömte is a szájába, csak akkor eszmélt:
- Hú, de forró. - jajdult fel.
Erre Bogi is (aki addig rá se nézett a krumplira, szigorú fasírt diétát tartott egész nap) fogott egy darabot a saját tányérjáról, és közölte, hogy:
- Hú, de fojjó! - aztán - azért több esze lévén - jól megfújta mielőtt betömte. Az sem zavarta, hogy az övé rég kihűlt már.
Bogi mindent, de mindent utánoz. Már nem csak a mozdulatokat, Sári pelenkázásában már rég profi. Hanem a szavakat, szóhasználatot, hanglejtést is. És főleg a reakciókat. Egy rosszkor elejtett basszus bizony azonnal visszhangra talál...
Néha egészen kihúzom magam figyelve a reakcióit. Nem csak azokat, amiket tudatosan tanítottunk neki. Bár a hiszti elfújását is tökélyre fejlesztette már, és egyre többször veszi észre magától is, hogy ez most hiszti, és akkor csak úgy menet közben vesz egy nagy levegőt és már fújja is. Fújja ki magából a dühöt, ha nagyon sok van, el is hessegeti kis csapkodó kezeivel.
De még jobban szeretem, amit csak úgy magától tanult. Szeretem például, ahogy az öccsére szól: - Simikeeeeee, nem húzd hajam!, Simikeeeeeeee, nem hamham! Hozom játék neked. Kedves határozottsággal.
Szeretem, mert azt mutatja, hogy a jóra nyitott. És szeretem, mert azt hiszem, azt is jelenti, jót lát maga körül, hogy jó, ahogy együtt vagyunk.
Bogi sorolta, hogy melyik állat mit csinál, miközben a plüss állatokkal ismertette meg a nagyszülőket. Nagyapa gondolta, zavarba hozza:
- Aha, és mit mondd a bika?
Bogi kis gondolkozás után közölte, hogy:
- Bik-bik - és fel sem nézve játszott tovább.
***
Arról beszélgettünk, hogy ki fiú és ki lány, azt már megtárgyaltuk, hogy Imi és apa fiú.
- És Bogi, te fiú vagy?
- Nem.
- Hanem?
(suttogva) - Angyalka.
***
Vacsoránál vitatkoztunk. Mondtam Iminek, hogy van elég dolga, ne találjon ki magának többet: - Nézd meg, ma is egész nap dolgoztál, és meddig jutottunk?! - Aztán mondtam és mondtam tovább. Mikor végre megálltam levegőt venni, Bogi szólalt meg: - Apa nem dolgozik. - Hanem, mit csinál? - Kajázik.
Rettentő rendetlen vagyok, le vagyok maradva az Imike fejlődésének dokumentálásában. De egyszerűen olyan gyorsan történnek a dolgok, hogy csak kapkodom a fejem: mire eljutok addig, hogy valamit lejegyezzek, már rég elavult az információ. Hát, most szépen fogom magam, és mindent leírok (ami eszembe jut).
A hátról hasra fordulásról még szólottam: szépen titokban, félig önkívületben a kiságy biztonságos mélyén történt, épp csak nem maradtunk le róla. Mennyire örültünk, sőt, titkon büszkék voltunk remek megérzéseinkre, amiért mégis láttuk! Hát, a következő produkciót több ízben elszalasztottuk. Hetek óta tudtam már, hogy fordul hasról hátra is, de sosem mutatta meg, mindig csak az eredménnyel szembesültem: hason hagytam, most meg a hátán kalimpál, mint egy felborult kis bogár. Nem láttam, hogy csinálja, ismét a kiságy védelmező rácsai között dolgozott, s csak akkor mutatta meg a tisztelt publikumnak, mikor már tökéletesen kigyakorolta, s megérett rá a produkció.
Még nem volt hat hónapos, mikor a fejébe vette, hogy menni kéne. Próbálkozott, küzdött, nyomott, dolgozott: semmi. Kipróbálta a Boginál úgy bevált vakond-módszert, de azt nem rá szabták, hamar új stratégiát keresett. 1-2 napig próbálkozott a lapos kúszással, de a szőnyegen egy helyben úszás nem volt valami kielégítő. Végül megtalálta! Először kinyomta magát négykézlábra, úgy billegett, hogy azt hittem, menten felborul, de nem. Küzdött. Legalábbis amíg bírta, aztán nem nagyon előre tervezett mozdulattal ismerkedett az orra a padlóval. Ez sem szegte kedvét, erősített rendületlen, míg végül a négykézlábra állást a tökélyre fejlesztette. Ekkor próbálkozott a fenékkinyomással: feneket a magasba, térdet fel a földről! Zsákutcának bizonyult... És akkor! Az első haladásra alkalmas mozdulat! Mikor először megláttam, kifeküdtem a röhögéstől, de működött: négykézlábra emelkedett, majd páros lábbal egyet szökkent előre. A kezei ekkor még szigorúan a padlóhoz tapadtak - ezzel biztosítva a stabilitást - így a térde a kezéhez közelebb huppant vissza a földre. Ekkor hasra vágta magát, majd újra négykézláb: 5 cm haladás!
1-2 hét után kezdte próbálgatni a kezét. Az eredmény elég változó volt, néha annyit ért csak el, hogy fejre esett, de olyan is volt, hogy hátrafelé indult meg a tervezett irány helyett. Aztán egyre ügyesebb és magabiztosabb lett, elmaradtak a fejrekoppanások, és hátra is csak fáradtan lódult. Most pedig, 7 hónapos korára tökéletesen mászik. Kúszás nélkül... Rendkívül gyorsan változtat helyet, s a kedvencem, hogy ha belépek a szobába, egyből felderül, és rámstartol. Néha még kurjant is egyet. :)
Persze ezzel még nem állt le. Illetve, pont, hogy felállt. 6,5 hónaposan, épp, mint Bogi. (Szerintem nem akart lemaradni). Megint apa volt az első támasz. Aztán néhány hétig semmi. Mostanra viszont, ha talál bármit, amibe belekapaszkodhat, már tolja is ki magát. Mégiscsak fárasztó ez a mászás dolog, valahogy a sétálás sokkal könnyebbnek tűnik!
Mivel a mászás meg az állás már profin megy, most az üléssel próbálkozik. Ez a fázis nekem is egészen új, Bogit hidegen hagyta az ülés, egyátalán nem is próbálkozott vele. Simi megy, megy, aztán, ha eléri, amire vágyott, félrecsapja a kis pelenkás fenekét, fél kézzel megtámaszkodik, és így üldögélve lát neki a munkának.
Most már csak azt várom kíváncsian, hogy mi lesz az első szava. Lassan az is jöhet!
Igyekszem a kelleténél nem szentimentalistábban hozzáállni az alkotásokhoz, de ez az első, amiben határozottan felismerhető koncepció is van, szóval ezt muszáj volt megörökítenem:)
Azt mondják, mikor gyermeke születik az embernek, önmagáról
tanul a legtöbbet. Valóban, én is sokat tanultam magamról: sok mindent fedeztem
fel újra; sok mindent ismertem meg, amiről nem is álmodtam, hogy bennem
rejtezik; sok olyan jött szembe bennem, amiről reméltem, hogy nem is létezik.
Mégsem magamról tanultam a legtöbbet, mikor gyermekem
született. Magamnál jobban ismertem meg Édesanyámat: az ő örömeit és bánatait,
az ő motivációit, kétségeit, az ő történetét. Legalább részben.
Alig néhány hete született meg bennem az anya, mikor egy
este altatásnál a félhomályban dúdolva, pontosan érezve hány perc még, míg
eléri az álom, néztem a kis pilledőt, s arra gondoltam: de jó, hogy engem is
így ismertek. Hogy volt valaki, aki épp így ringatott, hogy ismerte minden
mozdulatom, kíváncsian leste ébredező önmagam. Hálás voltam, hogy volt kitől
tanulnom. Hogy van kitől tanulnom.
Soha annyit nem meséltünk magunkról, mint a gyermekágy
alatt. Apróságokat: te hogy szoktad? Miért? Történeteket: te hogy élted át?
Mikor? Aktualitásokat: te mit gondolsz? Mit csináljak?
Egésszé vált bennem: az Édesanyám. Letéve a kamasz lázadást,
mikor az ember csak azt látja, hogy mást gondol, hogy következetlen, hogy
ideges. Már nem csak azt látom, és már nem csak látom, már értem. Érzem. Mert
néha fáradtan, ingerülten épp úgy sikerül nekem is. És aztán kipihenve,
vidáman, tele lendülettel talán sikerülhet úgy nekem is. Ahogy neki! De ahhoz
még tanulok. Róla is, Tőle is. És persze magamról és az enyéimről. Most már az
enyéimért.
Végre, végre, úgy néz ki, Bogiban is kezd felébredni a minden gyerekkel újjászülető kis Kazinczy. Egyelőre még csak két megbogisított szót használ következetesen (az egész család...), de annak reményében, hogy lesz még, feljegyzem ezeket is, aztán itt majd szépen gyarapítom a listát:
Néha elbizonytalanodom, olyankor magam állok neki keresgélni, de legtöbbször a segítőkész valakik és az okos internet zúdítják rám a szaksajtót: hogyan neveld gyereked kezdőknek. Ha már megakad egy-egy cikken a szemem, persze el is olvasom, kapható vagyok bármire, amiben szerepel a baba és a nevelés szó vagy ezek bármely szinonimája.
A baj csak azzal van, hogy a sok nyilvánvalóan segítő szándékkal írt okosság nagy többsége minden csak nem okos és főleg nem segítő. A "10 bűn, amit elkövethetsz gyereked ellen"; "naponta legalább ötször kell hasra fektetni a csecsemőt, különben megkésik a mozgásfejlődése, ami miatt sikertelen lesz az iskolában" és társaik folynak a babamagazinokból, honlapokról, könyvekből. És én még mindig bedőlök! Napokig képes vagyok szorongani, hogy romlásba döntöttem a gyerekemet tegnap is, mikor túró rudit adtam neki házilag köpült vaj helyett; rózsaszín pólót adtam rá piros nadrággal; könyvből olvastam a mesét és nem fejből mondtam; csak négyszer fektettem hasra, kétszer viszont hátra...
Aztán persze megtalálom az anticikkeket néhány nap múlva, amiben leírják, hogy a vaj borzasztóan káros, a piros és a rózsaszín jól kiegészítik egymást, a képek jótékony hatással vannak a vizuális készségek fejlődésére, hátról pedig előbb fordul a baba, ezért célszerű ebben a testhelyzetben is tornáztatni. És akkor mindig újra és újra rájövök, hogy ember még nem született, aki szerintük jól csinálja.
Az élet gyerek(ek)kel (is) tulajdonképen végeláthatatlan döntések sorozata. Mit adjak rá? Mi legyen a reggeli? Mikor vegyem ölbe? Mit játszunk? Szaladjak az egyik után, és hagyjam, hogy a másik sírjon? Vagy szaladjak a síróhoz, és hagyjam, hogy a másik randalírozzon? Ki hol aludjon? Ki hogy aludjon? Játsszak a gyerekekkel, és hagyjam a házimunkát? Vagy hagyjam nyűglődni a gyerekeket és számoljam végre fel a káoszt, ami napok óta nyomaszt? Adjak rá hosszú ujjút, hogy ne égjen le, vagy adjak rá rövid ujjút, hogy ne süljön meg? Tartsak ki szigorúan hiszti esetén, vagy most van az, amikor azzal teszek jobbat, ha mégis engedek? Szóljak rá, hogy nem szabad, vagy hagyjam, hogy kipróbálja? Mutassam meg, hogy kell, vagy az a jobb, ha maga kísérletezik? ...
Persze a legtöbb döntés nüansznyi, nem is tudatos és a nagy egészet tekintve tökéletesen lényegtelen. Mégis, valahogy ezekből áll össze a nagy egész...
Azt kell, hogy mondjam, általában élvezem ezt a végtelen hatalmat. Néha mégis elfáradok kicsit, olykor jól esik fogni ezt az egész felelősség-batyut, és ráakasztani valaki más vállára. Ilyenkor élvezem, hogy más tűzi a zászlajára a gyerekeim ellátásának és szórakoztatásának nemes célját, én pedig... csak vagyok. Egészen kívülállóként és haszontalanul. Ezek a pár percek-órák töltik fel a döntéstárat.
Simi az első nagyszabású tornamutatványát egészen titokban tervezte véghez vinni. Még szerencse, hogy időnként elkap minket a hiányérzet este, és lopunk egy-egy puszit a Szuszogóktól. Tegnap este Imi izgatottan szaladt ki a szobájukból, hevesen integetett, hogy menjek már. Imike ugyanis épp gyakorlatozott álmában. Amikor beértem, az oldalán kukacozott, látszott, hogy még nincs vége a mutatványnak. A heves lendületvételeket apró nyögések kísérték, aztán egyszercsak a hasára gurult. Akkor már csak a kezét kellett kiszabadítania maga alól, ami után újra békésen elterülve aludt tovább.
Anya (Mama) mondogatja egy ideje, hogy lassan kölcsönadhatnánk Bogit egy-egy éjszakára nekik. Sorolta szépen az előnyöket, hogy ahány éves, annyi éjszaka, meg jobb most szépen lassan elkezdeni, hogy hozzászokjon, mint akkor küldeni, mikor muszáj, meg legalább tudnánk csinálni néha programot magunknak. Meg persze, hogy nekik is jusson egy kicsi Bogiból, de ezt nem mondta... :)
Nehezen szántuk rá magunkat, győzködtem Imit néhány hónapig, mire hajlandó volt kihagyni a közös esti rituálét... Aztán most szombaton mégis beadta a derekát, úgy érezte, a hosszú hétvégén juttathat egy kicsit másnak is a sok örömből. Szombaton meg is kérdeztük Bogitól, hogy van-e kedve Gödöllőn aludni. Lelkesen bólogatott, hogy Maaaaaaaaaama, az sem vette el e kedvét, hogy hozzátettük, hogy de apa meg anya nem lesz ott. Nem baj? Nem. Hát, úgy csomagoltunk, hogy akár kint is maradhasson, aztán nekiindultunk meglepetésutunknak. Néhány együtt eltöltött óra után megkérdeztük, hogy na, maradsz? Bólogatás. Oké, akkor indulunk.
Nos, kicsit lassabban szedelőzködtünk össze, mint máskor... Kicsit tovább tartott kivinni a cuccokat, bekötni a gyerekülést, beindítani az autót. Bogi eleinte lelkesen, majd kicsit unatkozva integetett. További időhúzási lehetőség hiányában elindultunk. Aztán a szomszéd utcában Imike elkezdett torkaszakadtából üvölteni, úgyhogy megálltunk. Már rég megnyugodott, sőt, elaludt, Imi még mindig nem indult. Hátha utánunk szólnak, hogy nem bírja! Nem szóltak, hazaindultunk.
Én Pest határából akartam visszafordulni érte, akkor Imi volt erős. Itthon Imi két percenként nézte meg az órát. Fél 10, már biztos alszik, nem hívod fel anyukádat? 10 óra, miért nem hívnak?? Megjött az sms, minden rendben, nagyot játszott, fürdött, gond nélkül aludt el. Nem keresett minket, úgy viselkedett, mint aki tudja, mi történik.
Büszkén és csalódottan feküdtünk le. Ügyes nagy lányunk van, aki megérti, amit megbeszélünk. Nem is keresett minket, pedig azért egy kicsit reménykedtünk benne...
Egyre nehezebben értjük a Boginyelvet. A szókincs rohamos fejlődésével nem nagyon tud lépést tartani a fonológiai tudatosság fejlődése, a memóriája viszont igen, így a sok szituációtól függetlenített hasonlóan hangzó szónak nem mindig találjuk el a jelentését... :) A minap lefekvéskor még nem volt kellőképp álmos, beszélgetéssel gondolta elütni az időt. Magyarázott is hevesen, én pedig próbáltam követni, hogy miről beszél, kevés sikerrel. Azért találgattam. Mikor visszakérdeztem, értelmezni próbálván a hallottakat, megvetően nézett rám. Nem nyertem. Aztán egyszer csak kivirult, rájött, hogy végül is az is jó történet, amit én vetettem fel, és boldogan magyarázott tovább...
Most, 19 hónaposan ezeket a szavakat (is) használja:
Szerintem minden nő született anya. Mindegyikünk. Mert vannak az ösztönök és hormonok, eleve belénk kódolva, amik mutatják az utat.
Szerintem egy nő sem született anya. Egyikünk sem. Mert vannak ugyan az ösztönök és hormonok, amik mutatják az utat, de azon az úton meg kell tanulni járni. Igen, szerintem az anyaságot tanulni kell.
Én 7 évesen kezdem tanulni, amikor Marcsi megszületett. Őt pelenkáztam először, neki csináltam kakaót, olvastam mesét, miatta bosszankodtam először, amiért sehogysem akar aludni, pedig nekem dolgom lenne. Hagytam, hogy az ágyamban aludjon, mikor félt. Kértem, hogy az ágyamban aludjon, mikor én féltem. Tanultam vele, összeszidtam, megdicsértem. Egyszer még a szülői értekezletére is elmentem.
Aztán sorban születtek az unokatestvérek. Velük is tanultam kicsit az anyaságot. Velük sírtam először tehetetlenségemben, mert nem tudtam, mi a baj. Velük volt az első szombat reggel ágyba hozott kiscipő, mert ideje sétálni. Az első dühcsillapító beszélgetés. Az első bőrigázás utáni meleg fürdő és habos kakaó, nehogy megfázzanak. Az áramkimaradáskor gyertyakereső kincsvadászat a sötétben, hogy ne féljenek. Hogy ne féljek. Az első rémisztő játszóterezés. Az ágy helyett ölben altatás. És még oly sok apró fontosság kipróbálása. Védett élesben.
Velük tanultam, a szüleimről, a szüleikről puskáztam. Így már ismertem néhány betűt mire ebbe az új iskolába kerültem. Hálás vagyok az előnyért.
Egyszer egy tanárom az egyetemen értetlenkedve nézett ránk: "Valaki magyarázza már el nekem, miért szeretik annyira a nők Szabó Lőrinc Semmiért egészen versét!" Látszott, hogy tényleg nem érti. Én sem tudtam. Csak azt, hogy akarom, hogy engem egyszer így szeressenek.
Most már értem. Ez a vers a minden nőben ott élő anyához szól. Mindegy, van-e gyereke vagy nincs. Így egy gyerek szeret, ilyen önző, követelő, ilyen gyönyörű módon. Mert ha vele vagy, nem lehetsz máshol, ott kell lenned egészen. Nem gondolkodhatsz máson, míg ő rajzol, egyből észreveszi. Ha ő szól, menned kell, mindegy lenne-e dolgod. Őt nem érdekli, fáj-e a fejed vagy megdicsérték a ruhád, őt az érdekli, hogy vele légy, amikor szüksége van rád. És szüksége van rád. Egészen. Aztán, mikor más dolga akad, mikor felfedezi a világot, mikor az útjában vagy, menned kell. Olyankor nincs csak még egy kicsit, csak még egy puszit, akkor az teher. Mutasd meg a teljes alázat/ és áldozat/ örömét és hogy a világnak /kedvemért ellentéte vagy.
Csak a semmiért nem igaz. Mert ez a semmi, ez az öntudatlan, odaadó akarás, ez a minden!
Emlékeztek arra a hőn utált testnevelés órai feladatra, amikor a vonalak között kellett ide-oda rohangálni? Alapvonaltól első vonalig, onnan vissza, aztán egy vonallal tovább, vissza, és így tovább a tornaterem túl feléig. Ha különösen rossz hangulatban volt a tanár, visszafelé sem lehetett simán futni, akkor is ide-oda kellett cikázni. Hát, valami ilyesmi két kisgyerekkel az élet, csak nem vonalakkal, hanem gyerekekkel, játékokkal, pelenkázással, etetéssel.
Az persze változó, hogy mikor hogy vesszük az akadályokat. Néha csak úgy repül a nap, minden könnyen megy, mindent együtt csinálunk, és egyszerűen csak minden jó. Ilyenkor úgy érzem, hogy igen, ma jó voltam, ma megfeleltem. Aztán jön egy nehéz nap, mikor semmi sem úgy sikerül, mikor egyszerre lenne rám szükségük, én pedig egyiküknek sem tudok eleget nyújtani. Akkor igazán csak vánszorog a nap, és én akárhogy rohangálok a vonalak között, végül mégis mindenki egyedül marad. Ilyenkor úgy érzem este, hogy az az egyetlen eredménye a napnak, hogy mindenki épségben ágyba került...
Olykor nyűgösen indul a nap, aztán sikerül egymásra hangolódnunk. Máskor mindenki vidáman ébred, de valahol út közben elfáradunk. Ez utóbbi sokkal jobban megvisel. Valahogy a nyűgös reggeleken úgy indulok, hogy ma össze kell szednem magam, és tényleg összegyűjtöm minden energiám, és sikerül adnom belőle Nekik is. Ezek azok a napok, amikor végül rendrakásra, porszívózásra, mosásra, mindenre jut idő a sok játék és nevetés mellett. A nehezedő napokon meg kínlódva várjuk, hogy Apa végre hazaérjen és mindenkit megmentsen. Még jó, hogy meg is teszi.
"Nem kell tökéletes anyának lenni, elég ha jó anya vagy." Ezt szépen megtanultam a pszichológia szigorlatra. Elméletben... Csak azt nem tudtam, hogy néha vannak épp csak elégséges napok (mindenki épségben marad...), máskor meg egészen tökéletesek. Aztán az elég jó valahogy ezek átlagából jön ki. Azt hiszem. Szerencse, hogy sok a jó nap, kevés a gyenge, így mégsem csak közepes. Remélem.
1. Végy egy babaülést! Tedd a konyha padlójára, majd ültesd bele kisebbik gyermeked!
2. Teríts a földre egy polifoamot, amelyen nagyobb gyermeked helyezi magát kényelembe.
3. Adj bármi, előkészítést nem igénylő előételt nagyobbik gyerekednek! Az előétel mennyisége legyen annyi, ami lefoglalja legalább 5 percre, de semmiképp se annyi, amitől jól is lakik.
4. Villámgyorsan készülj el minden olyan konyhai munkálattal, ami nyers hús fogdosását igényli!
5. Kapcsold be a szagelszívót! Na, nem azért, hogy ne legyen ételszag az egész lakásban (arra úgyis alkalmatlan), hanem mert kisebbik csemetéd nagyjából ekkorra unta el magát, a páraelszívó hangja azonban zene füleinek.
6. Ülj le a földre krumplit, hagymát, zöldséget pucolni/galuskát bekeverni/habarást csinálni stb. Lehetőleg minél több tállal és veszélytelen eszközzel dolgozz, amelyből másfél éves gyermeked ki-be tud pakolni. Engedd, hogy adogassa a krumplit, ne nevesd ki, mikor megpróbálja rá visszatenni a héját! Legyen saját fakanala, amivel megkavargathatja a dolgokat (persze szigorúan a földön)! Dicsérd sokat!
7. Készítsd fel az ételeket! Közben minden fűszert, érdekes hozzávaló szagoltass és/vagy kóstoltass meg idősebb gyermekeddel, majd nagyon vigyázz, hogy ő ne tegye ugyanezt a kisebbel!
8. Add nagyobb gyermeked kezébe a műanyag tányérját, és kérd meg, hogy vigye az asztalához. Amíg ő távol van, szűrj le/forgass meg mindent, ami igényli.
9. Szedj ki egy kis adag ételt, hogy gyorsabban hűljön! Lehetőleg úgy tedd ki az ablakba, hogy ne lássa meg gyermeked, még a végén sikítófrászt kap.
10. Tálald gyermeked ízlése szerint: gyorsan!
Tippek, trükkök
A főzés során érdemes odafigyelni további néhány apróságra:
1. Ügyelj, hogy a 1,5 éves ne kínálja meg semmivel a 2 hónapost!
2. Figyelj rá, hogy a nagyobb ne kívánja meg a gyerekülést, és ne próbáljon meg beleülni...az öccse ölébe!
3. Próbáld megakadályozni, hogy gyermeked tükörnek használja a sütő ablakát! Ha legközelebb sütni akarsz valamit, problémás lehet, hogy teli szájjal vigyorogva pacsizgat magával...
4. Vigyázz, hogy nagyobb gyermeked ne ringassa a kisebbet annyira, hogy az halálra rémüljön és/vagy a kiesés veszélye fenyegesse!
5. Forró olajban akkor süss bármit, ha legalább az egyik gyerek alszik!
6. Tartsd be minden konyhabiztonsági óvintézkedést (nyelek a fal felé, kések a magasban, üveg a polcokon stbstb), természetesen!
