Gyerekszáj újratöltve

Illene ide legalább egy rövidke bekezdés arról, hogy hány év röppent el az utolsó bejegyzés óta, de arra tervezek egy harmadik első bejegyzést, most térjünk a lényegre, mert új szereplőink is vicces korba értek.

Nem tudom, honnan szedte Matyi, hogy a rendesgyerekség fokmérője az elfogyasztott étel mennyisége, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy én sosem mondtam ilyet (bár meglehet, hogy madárétkű napjain olykor felhívom rá a figyelmét, hogy a Boldi tányérja szorgalmasan üresedik...). Szerencsére azonban nem vagyok magamra hagyva a világképének kialakításában, úgyhogy ezen inkább nem is gondolkozom sokat.
Tegnap a szokásosnál is későbbi vacsoránkat fogyasztottuk, de Matyi egyrészt nagyon fáradt volt már, másrészt azzal kaptuk haza a nagyszülőktől, hogy ne csodálkozzunk, ha nem vacsorázik, mert jól evett, ezért nem is nagyon nyaggattuk, ölből ölbe vándorolt evés helyett. Igaz, Boldit is ugyanezen instukciókkal eresztették útnak ugyanezen nagyszülők, ő azonban lelkiismeretesen elfogyasztotta itthon is a vacsoráját. Matyi egy darabig nyűglődött, aztán csak csendesen bújt, majd egyszer csak megszólalt, hogy Babi rendes gyerek. Ezzel mondjuk egyet tudok érteni, csak azt nem értettem, honnan jött az elismerés, ezért visszakérdeztem, hogy miért gondolja. Megeszi a kaját- tudóstotta Matyi. Próbáltam meggyőzni, hogy ő is rendes gyerek, nem csak Boldi, de ezt a vádat határozottan visszautasította... Egészen ma ebédig, amikor ugyan a kezdeti lelkesedése hamar lelohadt, és bár Babi tudott még néhány kanál tésztát a szájába lapátolni (Bódizsár megkínált), mégiscsak hamar elhagyta az asztalt. Először gumicukros vitamint vadászott magának a felső konyhaszekrényből, majd a spájzba indult, ahonnan egy üveg mogyoróvajjal tért vissza. Szerzett hozzá kanalat is, természetesen, aztán nekilátott a pótebédnek. Jó néhány adagot elszopogatott már, mikor - a kanalával az üveg alján kotorászva - megjegyezte: Rendes gyerek vagyok.

***
A két kicsi többnyire jól elvan együtt, vagy épp egymás mellett, de kár tagadni, időnként felmerülnek érdekellentétek.... Hogy ma épp mi történhetett, annak nem volt se szem-, se fül-, se semmilyen tanúja, csak arra lettem figyelmes, hogy Boldi fájdalmasan felsír a szobában. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem ő robogott elő, hanem Matyi állt elém panaszos ábrázattal:
. - Babi hajap!
- És te mit csináltál? - kérdeztem vissza reflexből.
- Hát megcsíptem - adta meg a magától értetődő választ, ami után már nem tartott igényt az események szétszálazására, jobbnak látta elhagyni a terepet.

***
A képernyő csodálatos bűvöletéből igyekszünk keveset juttatni az aprónépnek. Hogy azért-e, mert akkor egy kicsit telefonközelbe juthatnak, vagy mert a nagyok is állandóan zenét akarnak hallgatni, azt nem tudom, mindenesetre napjában többször nyújtják be az igényt nínósmanóra, repülősre, hunra, illetve újabban - szegény én - gumisbrummbrummra (persze főleg Matyi, de azért már Boldika is kezd felsorakozni). Szó se róla, ez a nem túl széles és nem túl magas nívót képviselő repertoár fárasztó bír lenni, főleg, hogy nem nagyon hajlandóak újakkal megismerkedni (hacsak nem a fiúk adagolják, de ők sem annyira azzal kínálgatják őket, amire oly nagy igényem van...). Imi meg is unta, közölte Matyival, hogy most nem az lesz, amit ő akar, most mutat neki valami újat. El is indult a zene, de nem nagyon akart kikerekedni, hogy ebből meg mi lesz, egy idő után meg is unta Matyi.
- Apa, ez mi?
- Majd meglátod. Repül a bálna.
Szusszanásnyi döbbent csend, aztán:
- De apa, a bálna nem repül. Úszik!
Amikor aztán jött a refrén, és kiderült, hogy a bálna mégis repül, dőlt a világrend, indult az újratervezés, hogy a szám végére megkérdőjelezhetetlen módon repüljön a bálna, és lehessen énekelni.