Az éjszakát felváltja a fény...

Simi megszületése előtt (is) sok kedves szót és tanácsot kaptunk. Meg néhány nem annyira kedveset is, voltak ugyanis, akik próbáltak felkészíteni minket, hogy itt bizony nem lesz minden fenékig tejfel, s ha egy gyerekkel el is bírtunk, na a kettő, az már teljesen más tészta! Megtudtuk például, hogy olyan szerencsénk azért még nekünk sem lehet, hogy még egy ilyen kis tündért kapjunk, mert vegyük tudomásul, hogy ezzel az egyel is nagy szerencsénk van. Ez utóbbit mondjuk nem is vontuk kétségbe. Mármint a szerencse dolgot. :) Ja, és azt sürgősen felejtsük el, hogy azért, mert kicsi a korkülönbség majd nem lesz testvérféltékenység!

Nos, örömmel jelentem, hogy ismét nem lett igazuk a jóakaróknak. Lett akkora szerencsénk, hogy még egy ilyen kis tündért kaptunk: most van két nyugodt, kiegyensúlyozott békebabánk. Akik ráadásul boldogan bandáznak együtt: a legkisebb erőfeszítés nélkül fakasztják hangos kacajra egymást.

Azért egy dologban mégsem sikerült dupláznunk. Sajnos Imikéből mintha hiányozna a békésen-átalszom-az-éjszakát gén... Pedig az elején nagyon szépen indult minden, két hónapos kora körül már boldogan álmodta végig az éjszakát az egész család. Persze, már akkor gyanús lehetett volna, hogy nem eszik olyan forrón a kását, a hajnali 5 órás evés után ugyanis elmaradt a Boginál úgy megszeretett közös visszaalvás...

Aztán szépen elmaradt az éjszaka boldog végigalvása is. Imi a kiságyra fogta: lám, nem szeret ott aludni. Nem szánt szándékkal ugyan, de néhány alkalommal teszteltem. Előfordul ugyanis, hogy a megnyugtató ölelésben én hamarabb alszom vissza mint ő, így a saját ágyába titkon visszapottyantás elmarad. A tézis megbukodt: közöttünk is éppúgy ébred, éppúgy reklamál, legfeljebb csak a válaszidő gyorsabb kicsit.

A rossz csak az ebben, hogy minden álomkóros ringatásnál beindul a motor a fejemben: vajon mi a baj? Rosszat álmodott? Beütötte magát a rácsba? Nem eszik eleget napközben, ezért éhes? Egyedül érzi magát? Nem bírja a pocakja a főzeléket? Jön a foga? (Végtére is Boginál ebben a korában már hónapok óta mindent erre fogtunk, és ha úgy siet, mint ő tette, akkor még hosszú hónapokig remek magyarázat...) Bepisilt? (Hát, igen, a bepisilt - pontosabban a kipisilt - tulajdonképpen elég gyakran bebizonyosodik. A fránya pelus sokszor nem tartja bent, amit pedig bent kellene tartani. Mikor előfordult, hogy egy éjszaka kétszer kellett teljesen átöltöztetni, eldöntöttem: jöjjön újra a nagy pelenkakísérlet. Hiába no, attól, hogy egyszer már megtaláltuk a tutit, nem jelenti azt, hogy letudtuk egy életre a feladatot. Két gyerek az bizony két különböző gyerek, akkor is, ha néha elhisszük magunkról, hogy óóó, minket már nem érhet meglepetés...)

Azért van jó ebben is. Éjszakánként többször nézhetem, ahogy megnyugszik és végül megadja magát az álomnak. A kis szemei leragadnak, kezét-lábát szétveti, de a szájával még öntudatosan csücsörít. Aztán megbékél az is.

Mimikri

Imi tett-vett, jött-ment, nem is terítettem neki, azt mondta, annyi a dolga, hogy nem ér rá velünk enni. Egyszer csak úgy futtában mégis irányt váltott kanyar közben, és lehuppant mellénk, felkapott egy sült krumplit, már tömte is a szájába, csak akkor eszmélt:

- Hú, de forró. - jajdult fel.

Erre Bogi is (aki addig rá se nézett a krumplira, szigorú fasírt diétát tartott egész nap) fogott egy darabot a saját tányérjáról, és közölte, hogy:

- Hú, de fojjó! - aztán - azért több esze lévén - jól megfújta mielőtt betömte. Az sem zavarta, hogy az övé rég kihűlt már.

Bogi mindent, de mindent utánoz. Már nem csak a mozdulatokat, Sári pelenkázásában már rég profi. Hanem a szavakat, szóhasználatot, hanglejtést is. És főleg a reakciókat. Egy rosszkor elejtett basszus bizony azonnal visszhangra talál...

Néha egészen kihúzom magam figyelve a reakcióit. Nem csak azokat, amiket tudatosan tanítottunk neki. Bár a hiszti elfújását is tökélyre fejlesztette már, és egyre többször veszi észre magától is, hogy ez most hiszti, és akkor csak úgy menet közben vesz egy nagy levegőt és már fújja is. Fújja ki magából a dühöt, ha nagyon sok van, el is hessegeti kis csapkodó kezeivel.

De még jobban szeretem, amit csak úgy magától tanult. Szeretem például, ahogy az öccsére szól: - Simikeeeeee, nem húzd hajam!, Simikeeeeeeee, nem hamham! Hozom játék neked. Kedves határozottsággal. 

Szeretem, mert azt mutatja, hogy a jóra nyitott. És szeretem, mert azt hiszem, azt is jelenti, jót lát maga körül, hogy jó, ahogy együtt vagyunk.

Gyerekszáj

Bogi sorolta, hogy melyik állat mit csinál, miközben a plüss állatokkal ismertette meg a nagyszülőket. Nagyapa gondolta, zavarba hozza:

- Aha, és mit mondd a bika?

Bogi kis gondolkozás után közölte, hogy:

- Bik-bik - és fel sem nézve játszott tovább.

***

Arról beszélgettünk, hogy ki fiú és ki lány, azt már megtárgyaltuk, hogy Imi és apa fiú.

- És Bogi, te fiú vagy?

- Nem.

- Hanem?

(suttogva) - Angyalka.

***

Vacsoránál vitatkoztunk. Mondtam Iminek, hogy van elég dolga, ne találjon ki magának többet:
- Nézd meg, ma is egész nap dolgoztál, és meddig jutottunk?! - Aztán mondtam és mondtam tovább. Mikor végre megálltam levegőt venni, Bogi szólalt meg:
- Apa nem dolgozik.
- Hanem, mit csinál?
- Kajázik.

Nyuszi hopp!

Rettentő rendetlen vagyok, le vagyok maradva az Imike fejlődésének dokumentálásában. De egyszerűen olyan gyorsan történnek a dolgok, hogy csak kapkodom a fejem: mire eljutok addig, hogy valamit lejegyezzek, már rég elavult az információ. Hát, most szépen fogom magam, és mindent leírok (ami eszembe jut).

A hátról hasra fordulásról még szólottam: szépen titokban, félig önkívületben a kiságy biztonságos mélyén történt, épp csak nem maradtunk le róla. Mennyire örültünk, sőt, titkon büszkék voltunk remek megérzéseinkre, amiért mégis láttuk! Hát, a következő produkciót több ízben elszalasztottuk. Hetek óta tudtam már, hogy fordul hasról hátra is, de sosem mutatta meg, mindig csak az eredménnyel szembesültem: hason hagytam, most meg a hátán kalimpál, mint egy felborult kis bogár. Nem láttam, hogy csinálja, ismét a kiságy védelmező rácsai között dolgozott, s csak akkor mutatta meg a tisztelt publikumnak, mikor már tökéletesen kigyakorolta, s megérett rá a produkció.

Még nem volt hat hónapos, mikor a fejébe vette, hogy menni kéne. Próbálkozott, küzdött, nyomott, dolgozott: semmi. Kipróbálta a Boginál úgy bevált vakond-módszert, de azt nem rá szabták, hamar új stratégiát keresett. 1-2 napig próbálkozott a lapos kúszással, de a szőnyegen egy helyben úszás nem volt valami kielégítő. Végül megtalálta! Először kinyomta magát négykézlábra, úgy billegett, hogy azt hittem, menten felborul, de nem. Küzdött. Legalábbis amíg bírta, aztán nem nagyon előre tervezett mozdulattal ismerkedett az orra a padlóval. Ez sem szegte kedvét, erősített rendületlen, míg végül a négykézlábra állást a tökélyre fejlesztette. Ekkor próbálkozott a fenékkinyomással: feneket a magasba, térdet fel a földről! Zsákutcának bizonyult... És akkor! Az első haladásra alkalmas mozdulat! Mikor először megláttam, kifeküdtem a röhögéstől, de működött: négykézlábra emelkedett, majd páros lábbal egyet szökkent előre. A kezei ekkor még szigorúan a padlóhoz tapadtak - ezzel biztosítva a stabilitást - így a térde a kezéhez közelebb huppant vissza a földre. Ekkor hasra vágta magát, majd újra négykézláb: 5 cm haladás!

1-2 hét után kezdte próbálgatni a kezét. Az eredmény elég változó volt, néha annyit ért csak el, hogy fejre esett, de olyan is volt, hogy hátrafelé indult meg a tervezett irány helyett. Aztán egyre ügyesebb és magabiztosabb lett, elmaradtak a fejrekoppanások, és hátra is csak fáradtan lódult. Most pedig, 7 hónapos korára tökéletesen mászik. Kúszás nélkül... Rendkívül gyorsan változtat helyet, s a kedvencem, hogy ha belépek a szobába, egyből felderül, és rámstartol. Néha még kurjant is egyet. :)

Persze ezzel még nem állt le. Illetve, pont, hogy felállt. 6,5 hónaposan, épp, mint Bogi. (Szerintem nem akart lemaradni). Megint apa volt az első támasz. Aztán néhány hétig semmi. Mostanra viszont, ha talál bármit, amibe belekapaszkodhat, már tolja is ki magát. Mégiscsak fárasztó ez a mászás dolog, valahogy a sétálás sokkal könnyebbnek tűnik!

Mivel a mászás meg az állás már profin megy, most az üléssel próbálkozik. Ez a fázis nekem is egészen új, Bogit hidegen hagyta az ülés, egyátalán nem is próbálkozott vele. Simi megy, megy, aztán, ha eléri, amire vágyott, félrecsapja a kis pelenkás fenekét, fél kézzel megtámaszkodik, és így üldögélve lát neki a munkának.

Most már csak azt várom kíváncsian, hogy mi lesz az első szava. Lassan az is jöhet!

Bogi zaj nuszit

Igyekszem a kelleténél nem szentimentalistábban hozzáállni az alkotásokhoz, de ez az első, amiben határozottan felismerhető koncepció is van, szóval ezt muszáj volt megörökítenem:)

50

Azt mondják, mikor gyermeke születik az embernek, önmagáról tanul a legtöbbet. Valóban, én is sokat tanultam magamról: sok mindent fedeztem fel újra; sok mindent ismertem meg, amiről nem is álmodtam, hogy bennem rejtezik; sok olyan jött szembe bennem, amiről reméltem, hogy nem is létezik.

Mégsem magamról tanultam a legtöbbet, mikor gyermekem született. Magamnál jobban ismertem meg Édesanyámat: az ő örömeit és bánatait, az ő motivációit, kétségeit, az ő történetét. Legalább részben.

Alig néhány hete született meg bennem az anya, mikor egy este altatásnál a félhomályban dúdolva, pontosan érezve hány perc még, míg eléri az álom, néztem a kis pilledőt, s arra gondoltam: de jó, hogy engem is így ismertek. Hogy volt valaki, aki épp így ringatott, hogy ismerte minden mozdulatom, kíváncsian leste ébredező önmagam. Hálás voltam, hogy volt kitől tanulnom. Hogy van kitől tanulnom.

Soha annyit nem meséltünk magunkról, mint a gyermekágy alatt. Apróságokat: te hogy szoktad? Miért? Történeteket: te hogy élted át? Mikor? Aktualitásokat: te mit gondolsz? Mit csináljak?

Egésszé vált bennem: az Édesanyám. Letéve a kamasz lázadást, mikor az ember csak azt látja, hogy mást gondol, hogy következetlen, hogy ideges. Már nem csak azt látom, és már nem csak látom, már értem. Érzem. Mert néha fáradtan, ingerülten épp úgy sikerül nekem is. És aztán kipihenve, vidáman, tele lendülettel talán sikerülhet úgy nekem is. Ahogy neki! De ahhoz még tanulok. Róla is, Tőle is. És persze magamról és az enyéimről. Most már az enyéimért.

Köszönöm.