Évi rendes karanténidőszakunkat töltjük. Mások inkább síelni járnak az év ezen szakában, nekünk ez az üdülési forma mégis testhezállóbb. Egy hete gyűrjük egymást, ami ugyan nem is olyan sok, én mégis lemondanék a hosszabbításról, ha lenne szavazati jogom. De nincs... Hosszabbítás viszont van...
Napok óta Simi tartotta a lázrekordott, már-már úgy tűnt, ebben a szezonban már nem is akad legyőzője. Éppen azt gondoltam, hogy kezd ellaposodni a ki érzi magát elesettebbnek verseny (az én kezdődő torokfájásom csak amolyan levezetés), amikor Ákos egy nem várt manőverrel az élre tört. Láz és elesettség tekintetében egyaránt. A vigyort, amit a köhögés és a nehézlégzés együttes kitartó munkával sem tudott lemosni az arcáról, a hűtőfürdőnek egy másodperc alatt sikerült. Az élet nagy igazságtalanságai közé sorolom, hogy anya, aki beül vele a nem épp kellemesem üdítő vízbe, a megtestesült főgonosz, akitől apa rendíthetetlen hősként szabadít meg egy hívogató törölközővel belibbenve a fürdőszobába (szigorúan a felszabadításra érkezve)... Ha viszont ez megvan, már csak azt kell eldönteni, hogy mégis demokráciában élünk-e vagy diktatúrában, Bogi ugyanis megkísérli eldönteni maga, hogy milyen gyógyszerrel kíván élni, és melyekkel nem. Köptető az jöhet. Lázam nincs? Biztos? Tuti? Orrspray? Azt nem! Orrcsepp esetleg lehet, ha befoghatom a szemem közben. De szemcseppet nem! Soha! Azt nem kérek! Miután jelzem neki, hogy ez nem egészen így működik, és ha óhajt még valaha óvodába menni (hála az égnek, hogy az óvoda aduásszá lépett elő), akkor bizony mindenre szüksége van, azután rövid alkudozás kezdődik a testhelyzetekről, a papír zsebkendő megfelelő elhelyezkedéséről, a szükséges vigasztalók hadáról (bár ez utóbbira inkább Imike tart igényt Tűzoltó Sam és az összes fellelhető plüssfigura személyében), ami végül élet-halál küzdelembe torkollik. Ugyan a közelharcot rendszerint én nyerem, mindkettőnknek csekély vigasz, hogy végül mégis mindenki életben marad. Némi idő még marad szemnyomkodásra és panaszkodásra, meg a nagy kinyilatkoztatásokra: Szemcseppet nem kérek soha többet!, én pedig meg is ígérem neki, hogy legalább reggelig egyáltalán semmilyen cseppel nem megyek a szeme, sőt semmilyen testrésze közelébe.
Aztán megkezdődik a következő napirendi pont. A kekszet kérek vacsorára hiszti egy csapásra vált a át nem adok a milánóimból sértődésbe, amit a vizes lett a mozarella problémakör követ, de csak hogy átadhassa a helyét az egyedül akarok fürdeni/én is akarok fürdeni vitának. Közben szinte fel sem tűnik, hogy ki hányszor nem esik mégsem fejre a székről. Ekkor aztán, mikor Imi ábrándos tekintettel megkérdezi, hogy nem gondoltam-e még rá, hogy elajándékozzuk... (itt vagy hatásszünetet tart vagy keresi az elajándékozni való megnevezését), kínomban csak egy dolog jut eszembe:
- Mindhármukat?
