Bogi születésekor meg kellett tanulnom a határaimat és a korlátaimat. Hogy megvédhessem ezeket és átléphessem azokat. Simi születésekor meg kellett tanulnom zsonglőrködni az idővel. Most pedig meg kell tanulnom, hogy nincs mindig szükségünk egymásra. Vagy nem mindig egymásra van szükségünk.
Azt mondják, a második gyerek születése mennyiségi váltás, a harmadiké minőségi. Mikor Nóri megkérdezte, érzem-e ezt, nem értettem mire gondol. Most, hogy Ákos sem transzparens már, ahogy egyre többet tanul és kíván, kezdem sejteni.
Két gyerekkel az élet libikóka. Hol az egyik van fölül, hol a másik, és mindkét helyzet lehet jó, örömteli, sőt szükséges. Közben pedig kell, aki tart alulról, középen állva, egyensúlyban.
Az elején még működött a rendszer három gyerekkel is, Ákos elfért a tengelyen. De lassan saját helyet kér magának, a libikókán pedig nincsen harmadik kar. Új játékot kell találnunk.
Már egy lépést hátráltunk a libikókától. Nem jó szó, nem hátráltunk, előrébb léptünk. Már máshogy mozdulunk. Máshogy vagyok jelen. Már hagyom, hogy néha maguk rugaszkodjanak el a földtől. Már nem kell, hogy mindenhol ott legyek, hogy mindent segítsek megoldani. De az új játékot még nem találtuk meg. Néha még lehuppanunk a libikókára, és akkor ők tartanak meg engem.
Talán a körhinta lesz a miénk. Újra egyensúlyban, újra középen, nem ide-oda cikázva. Csak ahhoz még nőnöm kell, hogy felülről tarthassam őket, ne alájuk kuporodjak. És tanulnom kell, hogy néha mögém kerülnek, s úgy kell a helyemen lennem ugyanúgy.
