Sláger téma, hogy milyen munkanyának lenni, milyen szépségei és nehézségei vannak (vagy ha az internetmegjelenés alapján nézzük, lehet fordított a felsorolás). Én viszonylag jó helyzetben vagyok e tekintetben is, ultra támogató családi háttér (köszönöm, köszönöm, köszönöm!), részmunkaidő (mondjuk ez legalább egy kérdőjelet vagy idézőjelet megérdemel, de erről máskor, máshol), a munkám egy szelete rugalmas beosztásban otthonról végezhető (végezendő). Ez utóbbinak aztán megvannak a maga következményei. Egyik oldalról az, hogy (általában) nem probléma odaérni a gyerekekért az oviba, (néha) nem gond délelőtt ügyet intézni, (időnként) lehet egyéb munkajellegű tevékenységet bevállalni. Másik oldalról viszont nincs az, hogy lejár a munkaidő, másnap reggelig semmi nem mozdíthatja előre a világot, így kár is érte különösebben küzdeni, akár ott is lehet hagyni a feladatokat, ahol keletkeztek. Ezért a gyerekidőben olykor nehéz valóban letenni azt, ami a gyerekidő utánra még be van sorjázva. Ez pedig dupla feszültség: nem tudok egészen rájuk koncentrálni kontra jó volna haladni. A feszültség pedig feszültség, akárhogy szépítem, azt ők is érzik, az ütközőpont, az meg tud bénítani, ilyenkor több a konfliktus.
A konfliktusok, ellenérdekek feloldásáról egész módszertani gyűjteményt tudnék lassan írni (lenne három fejezet: működik | nem működik! | néha működhet is akár, ha...). Van azonban az a helyzet, amikor egyszerűen elkerülhetetlen a robbanás. Azon kaptam magam, hogy ilyenkor két módon tudok jelen lenni. Az egyik (direkt nem azt írtam, hogy az ELSŐ, a remény hal meg utoljára, szokták volt mondani) a kiabálás. Jobbik esetben (haha) csak az adott helyzetre koncentrálva: márpedig gyerekem, amit mondtam az lesz, most, nincs vita, pont! (Szomszéd néni is behúzta a nyakát, ez is pipa). Rosszabb esetben kiömlik a vulkán teljes tartalma a maga izzó valójában "és különben is" listázva az elmúlt idő minden feszültségét megfejelve egy kis hatásos általánosítással (ha véletlen valamelyik gyerek kikérné magának, hogy rá ez most nem is érvényes, van kéznél rá vonatkozó fejezet is...)....
A másik mód a humor: ez is robbanás, csak egészen más. Szerencsére olykor sikerül tudatosan: egyszerűen tudom, hogy most ez robbanni fog, de résen vagyok, és direkt indítom be a detonátort viccel. Máskor nem ilyen tudatos a jelenlét, csak menet közben sikerül valahogy még időben megépíteni a fedezéket. Mondjuk mikor a feszült, összeveszős délután után még az esti altatás is nyűglődős, már tényleg a csakazértis állapotában feszülünk egymásnak, de még egy nagy levegőt véve megpróbálkozom egy utolsó altató zenével, és ahogy megszólal az egyik gyerek, már robban is belőlem, hogy ha még egy szót... (itt jut eszembe, hogy amire nem térek ki, azt nem veszik bele a paktumba, ezért folytatom a felsorolást), vagy nyafogást, vagy nyávogást, vagy (itt kezd felsejleni a biztonságos robbantás lehetősége) vagy csipogást, vagy brummogást, vagy nyünnyögést, vagy prüntyögést, vagy röfögést, vagy krákogást, vagy dudálást (itt már nevetnek, de én azért komoly vagyok, lássák - akarom mondani, hallják a sötétben -, hogy itt most éppen nevelés van, kérem szépen, ez nem vicc!), vagy prüszkölést, vagy sercegést meghallok, azonnal kikapcsolom a zenét! Világos?! - Világos. 5 perc múlva mindenki békésen alszik...
Azt hiszem, nem lehetséges teljesen elkerülni ezeket a veszélyzónákat... Hogy hogyan lehet csökkenteni a gyakoriságukat vagy intenzitásukat, azon folyamatosan dolgozom, de szükségem van még a türelemre. Szóval most a nyár feladata: tökélyre fejleszteni és begyakorolni a tudatosan biztonságos robbanás technikáját...
