Pszichológia?

Ma festettünk. Ez önmagában még nem nagy hír, időnként festünk. Imike imádja, Bogi elvan vele. Amolyan nyugalomterápiának remek a túlpörgött napokon. Szóval ma álarcokat festettünk, készülünk a farsangra, kell a dekoráció. Mutattam lelkesen pöttyözést meg csíkozást, festettünk ecsettél, kézzel, de még vattával is. Kerítettem a színesebbnél színesebb kacskaringókat, amiket Simi lelkesen igyekezett is utánozni, Bogi viszont csinálta szépen a maga feje után, közben folyamatosan kommentálva az eredményeit. És akkor egyre gyanúsabb lett a sok sötét szín: fekete és barna és sötétlila, és még több fekete. Mivel kezdett felrémleni bennem minden, amit tanultam (vagy összevissza olvastam...), hogy ez a gyerek szorong, és depressziós, és most sikítva üzen a rajzával (pedig mintha láttam volna már ma nevetni), alig átlátszó ellentámadásként kezdtem magyarázni, hogy milyen szép színes a farsang, hogy a piros, meg a sárga, és a zöld, meg főleg persze a rózsaszín...! Semmi, nem lett színesebb az ő rajza, maradt fekete meg barna, esetleg egy kis sötét(!)kék még belevegyült. Akkor fogtam és megfordítottam a festékes edényt: megjelent a piros és sárga és zöld, sőt, még rózsaszín is. Mert már elérte azokat is... :)

Házisárkány

Ez a bejegyzés nem sárkánnyá válásom igaz történetét fogja megörökíteni. (Arra még nem állok készen...) Csak a sárkánymunkáról szól, a háziról. Tudjátok, arról, aminek sosincs vége: mosás, főzés, porszívózás, teregetés, rendrakás meg a többiek.

Arról vagyunk híresek, hogy nálunk kupleráj van. Mindig. Azért, mert nálunk kupleráj van. Szinte mindig. És engem mindenki úgy ismer, mint akit nem zavar az őskáosz. A zseni átlát a káoszon, ugye. Meg a rend azoknak való, akik lusták megkeresni a cuccaikat. És még sok bölcs kamaszidézetet hozhatnék... Hát a nagy helyzet az, hogy zavar. Jó, nem mindig, néha nem zavar. Néha meg de. Ritkán meg nagyon, egészen sikíthatnékomig, mint egy rendes embert.

Amíg ketten voltunk, általában a szombat volt a takarítós nap. Egy hétig gyűjtögettük lustán, aztán szombaton nekiálltunk, csilli-villi rendet tettünk (ketten! nem győzök elég hálás lenni!), ami kitartott úgy keddig-szerdáig, péntekre újra elmérgesedett a helyzet, aztán kezdtük elölről. Nem voltunk rendesék, de elvoltunk.

Aztán megszületett Bogi. Hallottam hírből, hogy a friss anyukák nyűgösebbek a rendre, sikálnak és fertőtlenítenek, mint a kisangyal, nehogy a kis angyallal történjen valami. Hát, nálam nem köszöntött be a bútor-mögött-is-fertőtlenítős korszak. Persze, a babaholmik rendben voltak, tiszták voltak és - amennyire kontroll alatt tudtam tartani - bacimentesek. Sterilizáló, saját szennyes kosár, 60°-on mosás: pipa. A saját dolgunkat meg csináltuk, ahogy eddig. Csak közben szaporodtak a rendbentartandók, csökkent viszont az idő... Azért próbáltam uralni a helyzetet.

Aztán lettünk még többen, lett még több pakolandó és tisztítandó és kordában tartandó... És én próbálok lépést tartani. Próbálok! Komolyan! Soha nem gondoltam, hogy egyszer ennyit fogok pakolni és takarítani és porszívózni. Főleg porszívózni! Többet van porszívó a kezemben, mint fésű. (Persze ez sem mondd el sok jót rólam, tudom...) Eredmény? Hát, azt ismeritek. Ha épp nem nálunk, hát a saját lakásotokban.... Tisztelet persze a kivételnek, nem tudom, hogy a rendesek hogyan csinálják, de minden - és még több - elismerésem! Az én munkámra tényleg találó a láthatatlan... Legalábbis ami a takarítást illeti, mert például a főzés eredménye jól látható. A székeken, asztalokon, kanapén... (A többi pedig, ami a gyerekek fejlődésén látható, az egyszerűen nem munka.)

Szóval de, zavar. Hogy tehetnék ellene, az szinte biztos. Hogy csinálhatnám ügyesebben, az valószínű. Hogy ha megfeszíteném magam, és rendesebbé válnék, akkor jobb lenne nekünk, az kizárt. Marad hát libikóka, hogy amikor úgy kezdem reggel, hogy azért sem takarítok ma, akkor sem bírom ki, és csak gyorsan beindítom, összeszedem, elrakom, feltörlöm..., aztán amikor úgy indulok, hogy ma aztán itt csillogni fog a plafon is, akkor megsajnálom a gyerekeimet, és inkább leülök melléjük a szennyes kupac tetejére játszani...

Fogadom...

Idén sem talált az újév tisztára suvickolt lakásban. Nem talált kipihenten, sőt még egészség is csak éppen fogjuk rá. Nem volt lencse, sem féldisznó, még csak virsli sem (az a fránya egészség...). De az itt-ott fellelhető zsebkendőkupacok és porcicák (na jó, oroszlánok...) mögött megbújva, legóhegyek és kartonvárak fogságában, elfáradva és félig gyógyultan is békében, boldogan talált az Új Év.

Pezsgőzés helyett a tűzijátéktól rettegő Bogi kezét szorongatva, félálomban azon gondolkodtam, mit fogadok meg idén...

Nem fogadom, hogy ezentúl rendesebb leszek, azonnal leszedem a szárítóról a ruhát, és el is pakolom, ha már leszedtem. Nem fogadom, hogy nem lesznek koszos tányérok és poharak szerte a lakásban, hogy reggeli és ebéd és vacsora után is azonnal elpakolok. (Pedig tudom, hogy kellene!) Nem fogadom, hogy nem fogok bosszankodni, hogy hogy néz ki a szőnyeg pedig 5 perce porszívóztam. Nem fogadom, hogy legalább havonta ablakot pucolok és függönyt mosok, és legalább évente félszer vasalok. És azt sem fogadom, hogy nem lesz kosz a kocsiban. (Pedig tudom, hogy ezeket is kellene.)

Nem fogadom, hogy hetente kétszer tornázni fogok, hogy nem eszem több csokit, cukrot, gyors kaját.  Nem fogadom, hogy nem piszkálom többet a bőrömet, hogy szebb leszek, okosabb, kedvesebb (nem mintha nem ártana...).

Nem fogadom, hogy többet fogok olvasni és kevesebbet internetezni. Nem fogadom, hogy leszokom fészbukozásról, nem nézek több olyan filmet, ami nem is jó, hogy ezentúl időben lefekszem.

Nem fogadom, hogy türelmesebb leszek, hogy nem kiabálok többet, hogy időben észre veszem, mikor kell befogni a számat.

Nem fogadom meg mindezeket, mert már megfogadtam tavaly, meg tavalyelőtt, sőt, az előtt is. Most is hiába tenném...

Csak azt fogadom - erősen fogadom! -, hogy jelen leszek.

(http://www.someecards.com/usercards/viewcard/MjAxMy0wYjE4YjcwMDZlY2UzZTJi)