Gyerekszáj

A kritikus gondolkozás fontos. Ezt tanultam 5 (na jó, 6) évig az egyetemen, erről szól az összes gyereknevelési szakirodalom 2/3-a, a csapból is ez folyik. (Az már, hogy a légy kritikus ÉS csináld, amit mondok, hogy fér össze, más kérdés...) Bogi szépen el is jutott a kritikus gondolkodás 1. lépcsőfokáig: a kritikáig. Egy jól irányzott mondattal halálos csapást tud mérni. Például az apjára, aki meggondolatlanul megkérdezi, hogy mit énekeljen altatásnál. Meg is kapja a választ:

- Olyat, aminek tudod a szövegét!

Vagy Marcsira, aki leül vele rajzolni:

- Most rajzolj nyuszit! De ne legyen ronda!

(Bele sem merek gondolni, hogy mit fogok kapni, ha egyszer rájön, hogy attól, hogy magabiztosan rámondom a papírra vetett izére, hogy az egy oroszlán, még cseppet sem hasonlít oroszlánra, vagy arra, hogy időnként rögtönzöm a dalszövegeket...)

Azért azt hozzá kell tenni, hogy a fejlődést is értékeli, így lehet apa, már egész ügyesen tudod a szöveget dicséreteket is bezsebelni.

***

Imi gyurmázott a gyerekekkel. Sokat játszik velük, de gyurmázásra ritkán adja a fejét, ezért nem is egészen van tisztába az alapvető szabályokkal. Például, hogy ne állj neki aprólékos műgonddal kidolgozni semmit, mert ha véletlen el is jut a végstádiumig, akkor sem éli meg életének 2. percét... Így aztán ő elkezdett házat építeni. Téglákból... Érdekes vállalkozás volt, meg kell hagyni, fel is keltette a gyerekek érdeklődését: szépen egyesével-kettesével kezdték elorozni a gondosan formázgatott téglácskákat. Imi egy idő után besokallt, és felkiáltott:

- Anyaaaaaaaa, elveszik a gyurmáát!

***

Gyűrjük a szavakat Imikével. Illetve eddig csak az apja meg én gyűrtük, mert Simit a legmesszemenőbbekig hidegen hagyta a dolog. Minek? Van pontosan 3 darab két lábon járó gondolatfordító tolmácsa. Mostanra viszont mintha eljutott volna odáig, hogy elgondolkozzon rajta: talán mégis jó lehet erre-arra a beszéd. Így hát időnként több-kevesebb eredménnyel próbálkozik. Először az alvásidőt tervezte kitölteni gyakorlással. Feküdt az agyában hanyatt (mert anya azt mondta, muszáj), és bámulta az állatokat (mert anya azt mondta, már nem kérnek többet enni, úgyhogy a háton fekvést megelőző félórás szórakozást fel kellett függeszteni). A madarak aznap különösen barátságosak lehettek, igyekezett is megszólítani őket. Mivel a siker legalábbis megkérdőjelezhető volt, összeveszett saját magával:

- Ma... ma....ma...mama. Neeeeeeeeeem! Ma...ma....ma...mama. Neeeeeeeeeeem!! Ma...ma...ma...

Azóta a legfontosabb szavakat már sikerült kigyakorolni, így Fefe, néni és Mehemed bekerültek a szótárba néhány szócsonk és a hangutánzó szavak bővítése mellett. :) 

***

Gondoltam, Ákosnál időben elkezdem a trenírozást, ezért egyik este a pelenkázást követő szokásos beszélgetésünknél felé hajolva tanítani kezdtem: aaaaaaaaaaaanya, aaaaaaaaaaaaaaaannnya, aaaaaaaaaaanya - ismételgettem tagoltan. Bogi meg is jegyezte, hogy de anya, ő még nem tud beszélni, eddigre azonban Imi is beszállt az okításba (nehogy hátránnyal induljon): aaaaaaaaaaanya - aaaaaaaaaaaaapa - aaaaaaaaaaaaaaaanya - aaaaaaaaaapa - hangzott tovább a furcsa mantra. Bogi egy darabig felhúzott szemöldökkel nézett hol rám, hol az apjára, aztán az öccse fölé hajolt, és ő is rázendített: Boooooooooogi!

***

Kezd beállni a háromgyerekes rend az élet minden területén. A legnagyobb kreativitást a délutáni altatás igényelte, kipróbáltunk néhány verziót: sakkoztam időnként a gyerekekkel, hogy kit hova mikor miután miért tegyek.  Úgy tűnik megvan a nyerő felállás, történetesen a lehető leggyorsabban kerüljön mindenki ágyba :). Az élet azonban időnként közbe szól, történt ugyanis, hogy hazaérve mindenekelőtt a legkisebb helyiséget kellett meglátogatnom. Lekapkodtam a gyerekekről a kabátot, Simikéről a cipőt is, és elvágtattam. Bogi - miután elmondtam nekik, hogy új napirendi pontot kell beiktatnunk - már a liftben elkezdett puhítani, hogy egy kis gyurmázásra még juthatna idő, ha már úgyis távol leszek, de azt anyai jogon leszavaztam. A zárt ajtó mögött üldögélve egyszer csak hallom, hogy Bogi kiabál Siminek, hogy tegye el a gyurmát, mert anya azt mondta, hogy nem szabad... Ahogy kiléptem az ajtón, Bogi sáros cipőjével találtam szembe magam: olyan magasra emelte a lábát, amennyire csak bírta, jelezvén, hogy ettől nekem kellene megszabadítanom.

- De Bogi, te le tudod venni a cipődet!

- De anyaaa, nagyon kell pisilnem, segíííííííts!

- Miért van még rajtad? Miért nem vetted már le?

- Mert nem értem rá.

- Nem értél rá?? Mit csináltál eddig?

- Simikének kiabáltam, hogy tegye el a gyurmát!

***

Bogi szabálykövető, erről időnként eladomázgatunk. Simi meg nem annyira, ezzel időnként szembesülünk... Az viszont, hogy ő is nagyon jól ismeri a szabályokat, sőt, hogy a szabály az szabály elvet is, na, az egyértelmű. Ha ugyanis valaki (szigorúan rajta kívülálló személy) megszegni bizonyul valami kőbevésendőt, a leghatározottabban tiltakozik. Például ellentmondást nem tűrően kiszedi az Ákos kezét a szájából (Bogit ugyanis most próbáljuk leszoktatni az ujjszopásról...). Vagy megbotránkozva közli velem, hogy NEEEM!, ha viccesen megkérdezem Ákost, hogy ő is kér-e egy kis csipkebogyó lekvárt. Ha pedig Bogi megunja a vacsorát, és elkezd alkudozni, hogy távozna, visszaparancsolja a székbe, és hevesen mutogat magára, hogy ő bizony még eszik. Mert a szabály az, hogy megvárjuk, amíg mindenki befejezte, addig nem állunk fel. (Hogy ő mit művel, ha történetesen Bogi eszik tovább, az más lapra tartozik...)

***

Tükrök. Mindent azonnal visszatükröznek a tudatos és tudattalan szokásainktól a bevett szófordulatokig, a hangsúlyozástól az aktuális lelkiállapotig, mindent. Önismereti tréning, amikor az ovis történetet hallgatva meghallom végre a saját hangomon azt a téééééééééééényleg?-et, ahogy Bogi (is...) nap mint nap visszakérdez. 

A minap Bogi vágtatott hozzám a konyhába, de útközbe elbotlott egy táskában. Nem ütötte meg magát, de beindult a morgás, hogy Apa, miért hagytad itt a táskád? Most elestem, miért van minden szanaszét?! Néztem, ahogy szemrehányóan perel az apjával (aki védekezésképpen csak annyit bírt kinyögni, hogy az anya táskája is a földön van), és önkéntelenül kicsúszott a számon, hogy: na, ez már majdnem olyan, mintha én lennék....

Ebben a pillanatban Imike is beszállt a jelenetbe, felkapta a táskát a földről, az apja kezébe nyomta, és közölte, hogy nem! Mintha csak Imi lett volna...

Még egy tánc, utána repülünk

Első nap még bemegyek vele. Talán második nap is, ha igényli, utána majd a folyosón ücsörgök néhány napig. Ez volt a terv. Úgy képzeltem, hogy ott fogok üldögélni a széken, ő meg majd húzza a kezem, hogy menjek vele játszani, amikor meg engedélyt kell kérnie valamihez, majd az óvó nénikhez kell hessegetnem...

Nem kellett hessegetnem. Első nap a hátára vette a kis hátizsákját, egyik kezével megfogta az én kezem, másikkal az apjáét, és mentünk. Imi néhány fénykép és több puszi után elköszönt, ment dolgozni, mi pedig átléptük a jelképes, az igazi kaput. Megtanultuk gyorsan az öltözői rendet (ki mit hova és hogy tegyen), csicseregve átöltözött, azonnal kipróbálta a mini wc-t, kezet mosott a mini csapnál, és borzasztó boldog volt, hogy már ő is olyan nagy, hogy feléri. Aztán besuhant a csoportszobába, és egy pillanat alatt elvegyült. Én pedig félszegen tétovázva ott maradtam az ajtóban. Most mi legyen? Most akkor menjek be? Hiszen nincs rám ott szükség. Vagy maradjak kint? Hiszen azt ígértem, bemegyek. Figyeltem a többi anyukát. A rutinos, többedik gyerekes anyukák egy pillanat alatt az óvó néni kezébe adták a mosolygó vagy épp üvöltő gyereküket, surrantak le a lépcsőn, és már csapódott is mögöttük az ajtó. A gyerekek játszottak vagy sírtak, az óvó nénik vigasztaltak, az anyukák szaladtak. Én meg még mindig az ajtóban tébláboltam. Lehet, hogy idén mégsem szeptember elsején kezdődött az ovi? Miért ilyen rutinos itt mindenki? Miért nem üldögélnek sorban a szülők a kispadon, ugrásra és lelkesítő vigasztalásra készen? Végre eldöntöttem, hogy nem megyek be. De azért haza csak nem mehetek... Odaszóltam Boginak, hogy játsszon nyugodtan, a folyosón leszek, ha bármi van. Körülbelül hatszázadjára olvastam el az összes hirdetményt, amikor kijött az egyik óvó néni, csodálkozva nézett rám, hogy mit keresek még itt. Menjek haza nyugodtan, Bogi nagyon jól megvan, majd fél 1-re jöjjek vissza. Azt nem lehet, megígértem, hogy itt leszek, ha bármi van, nem mehetek el köszönés nélkül! Rita néni csak biztatott menjek nyugodtan, nem lesz semmi baja, észre sem fogja venni, aztán visszaszaladt a gyerekekhez. Most akkor mi legyen? Elindultam-visszafordultam, tébláboltam tovább. Jól megvan, tényleg nincs itt rám szükség... Megígértem, nem ingathatom meg a bizalmát rögtön az első nap... El kellene köszönni, de mi van, ha csak megzavarom és kizökkentem vele? Felhívtam Imit - kell az erősítés -, szerinte se hagyjam ott köszönés nélkül... Épp letettem a telefont, mikor nyílt a csoportszoba ajtaja. Itt a lehetőség elköszönni! Odarohantam, Bogi háttal ült a szőnyegen, épp egy kislányt győzködött, hogy legózzon vele. Háromszor kiabáltam be suttogva, mire meghallott. Csodálkozva nézett rám, mint aki nem érti, mit keresek én itt, visszaintegetett, én pedig gyorsan sarkon fordultam és kisiettem az öltözőből. A szemem sarkából még láttam, ahogy feláll és tétován elindul az ajtó felé. Jó ég, most jött rá, hogy itt hagytam! Mi lesz most? Most már nem fordulhatok vissza! Hazafelé vettem egy kiflit meg kakaót, leültem egy padra és napoztam egy kicsit. Mégsem érhetek haza fél 10-re az óvoda első napján... Mosolygott, amikor érte mentem, ahogy mosolygott másnap reggel, és szökdécselt a hét hátralévő napjain is. Mi pedig büszkén veregettük egymás vállát, hogy lám, milyen jól felkészítettük!

Aztán elmúlt a mosoly. A harmadik héten már egyáltalán nem volt kedve menni. Először csak reggel sírt, hogy nincs kedve oviba menni. Aztán már délben is sírt, hogy mikor jön már anya. Végül sírt egész nap. Mi pedig (na jó, én) elkezdtük árgus szemekkel figyelni az óvó néniket. És persze találtunk hibát: türelmetlenek! Az egyik kiabál, a másik mindenáron az ott alvást forszírozza. Hát ez a baj! Az igenis normális, hogy a gyerek sír, nem ez zavar: az nem jó, ahogy az óvó nénik kezelik! - győzködtem magam. Kezdtem a fejemben stratégiákat és visszajelzési módokat és menekülési útvonalakat latolgatni. Aztán kialudtam, fogtam inkább egy papírt és ceruzát, és rajzoltunk. Lerajzoltuk az élményeket, az embereket, a jó dolgokat. Közben azért vártam, hogy elpanaszolja-e, hogy az óvó néni kiabálós. Semmi panasz, úgyhogy visszatértünk az eredeti tervhez: kitartás, bátorítás és megerősítés. Az óvó néniknek meg még egy kis bizalom.

2 hét múlva elmaradozott a sírás. Először csak a délutáni, aztán szépen a reggeli nem akarok oviba menni helyét is visszafoglalta a mosoly. Továbbra is minden délutánt azzal kezd, hogy sírt-e aznap, és nagyon büszke magára, ha nem. Most már úgy indul reggel, hogy remélem nem lesz Szerafina, mert nem szeretnék sírni. Szerafina ugyanis sír, és ha más sír, Bogi együtt érez... Délután pedig versel, ovit épít legóból, beadja az óvó néninek (aki én vagyok) a babákat, kinevezi Imikét játszótársnak: most én vagyok Bogi, te meg Vince vagy. Az én Vincém. (Azt hiszem, az én Vincém még inkább Vince az én ovimból jelentéstömörítés áldozata...) Ha meg éppen nem mehet oviba, akkor hiányolja, néhány nap kihagyás után pedig minden gyereket megszólít az utcán...

Megszokta, megszerette, és azóta repül.

Az óvó néni bizony kiabál néha, továbbra is, de végre én is rájöttem, miért: 19 gyereke van!

Testvérek

Anyaa, megfoghatom? - hangzott fel a sóvárgó kérdés rögtön első nap, s hangzik fel azóta is napjában többször. Már tudja a rendszert, előkészíti szépen a nagypárnákat, befészkelődik a kanapéra, és tartja a kezét. Ákos pedig büszkén trónol Bogi alaposan körbebástyázott ölelésében. Szemeznek kicsit, Ákos meghallgatja az aktuális híreket csicsergő előadásmódban, aztán, ha elzsibbadt már minden végtag, Bogi jelzi, hogy anya, elfáradt a kezem, most már vedd el!

***

A második éjszakánk volt itthon. Hiába a derengő félhomály, a félálomban elsustorgott dalocska, a hajnali pelenkázást Ákos jól hallhatóan rosszallotta. Mi pedig, szendergő szülők csak annyira voltunk észnél, hogy a saját ágyunkba menekítsük a kis kiabálót, a gyerekszoba ajtaját elfelejtettük becsukni... Egyszer mozgolódás támadt a sötétben, majd sietős talpak cuppogása hallatszott, végül Imike jelent meg az ajtóban, futólépésben. Szaladt az ágyunkhoz, simogató kis kezeivel igyekezett megvigasztalni az öccsét.

***

Debreceni Nagymama igyekezett megnyugtatni a kétségbeesetten kiabáló Kisembert, amíg én valamin a konyhában ügyködtem.

-  Nagymama, add ide Ákost! - szólt rá Bogi határozottan.

- De hát sír, most nem adom oda.

- Éppen azért, majd én megnyugtatom! - és már helyezkedett is a kanapén.

Nagymama feladta, a két gyerekkel egyszerre viaskodást már nem vállalta, odaadta hát, Bogi pedig elkezdte énekelni a Mókuska, mókuskát. Ákos - ahogy előtte is és azóta is többször - a második sornál szépen meg is nyugodott.

- Én ezt nem hinném el, ha nem a saját szememmel látom! - összegzett elképedve Nagyi.

***

Imike sikeresen vadászott: egy ebédkor elkóborolt főtt tészta darabot hajtott fel az asztal alól. Egy darabig forgatta a kezében, már emelte a szájához, amikor gondolt egyet, odaszaladt Ákoshoz, és neki nyújtotta inkább. (Azóta több-kevesebb sikerrel elmagyaráztuk neki, hogy ilyet ő még nem ehet. Most már csak a játék ennivalókkal kínálja meg időnként.)

***

Egyik reggel Imi viccből befektette Ákost a Bogi ágyába, és várta a hatást. Bogi reklamált is egyből: apa, tedd beljebb, ide akarok mellé feküdni! Azóta időnként meginvitálja az öccsét: anya, tedd Ákost az ágyamba, én meg vigyázok rá, jó? Ilyenkor azonban muszáj nekünk is résen lennünk, mert ha Imike is észleli, hogy Ákos elérhető magasságban van, azonnal indul kiosztani a tartalék puszi- és simogatásadagot, ezt azonban még nem egészen megnyugtató finomsággal és óvatossággal teszi: komoly reflexpróba még azelőtt elkapni, hogy belekönyökölne, térdelne, tenyerelne a kistestvérébe, de mégsem korábban közbelépni, mint valóban indokolt. Mióta Bogi megértette ezt, kiegészíti a kérést: anya, tedd Ákost az ágyamba, én meg vigyázok rá, te meg gyere oda, és vigyázz ránk, jó?

***

Simi jól eljátszik egyedül. Néha meglepődöm, milyen hosszú időre le tudja kötni magát, mennyire belefeledkezik a játékba. Együtt játszani azért még ennél is jobban szeret, ha elunja magát, elindul, hogy keressen valakit, akit bevonhat a tevékenységébe. Általában a szülőkkel kezdi, de mi (lelkiismeret-furdalás ide vagy oda), nem mindig vagyunk kaphatóak, sőt, időnként még Bogi is közli vele, hogy ő most nem ér rá. Ilyenkor fog egy-egy legódarabot, csörgőt vagy kisautót, és Ákos kezébe próbálja meg beletuszkolni...

***

Bogi új felfedezést tett: az Ákos hasonlít a kosra, mert ugyanolyan betűs! 

***

A biztonságosnál hangosabb viháncolás hallatszott ki a gyerekszobából, az a sírás lesz a vége fajta, de Imi bent volt velük, úgyhogy nem mozdultam, kényelmesen eltöltöttem a kanapén elterülve a jól megérdemelt pihenőmet. Egyszer csak Bogi jelent meg széles vigyorral a nappali közepén, és jelentett hadarva: csak szaladgálunk a kiságy körül, ide-oda, mikor Ákos erre fordítja a fejét, akkor erre szaladunk, ha átfordítja, akkor a másik oldalra szaladunk, hogy lássuk a szemét! (a sírás elmaradt)

Bizonyossága annak, hogy vagyunk

Egy élmény volt. Ezzel köszönt el az orvos, amikor elhagytuk a kórházat. Tényleg az volt. Egy élmény. Mint amikor hosszú úszás után az utolsó hosszt egy levegővel, a víz alatt teszed meg, aztán amikor felbuksz a víz alól, egy pillanatig azt sem tudod, hol vagy, csak kapkodod a levegőt és szokod a fényt. Utána egy ideig olyan, mintha még mindig a vízben lebegnél, de a megfeszített munkának csak a jóleső fáradsága marad.

Biztos voltam benne, hogy hamarabb fog érkezni. Először több, mint három héttel a kiírt dátum előtt adott hírt magáról. Akkor két hét türelmet kértem tőle. Onnantól teljes készültségben voltunk. Pontosan két héttel később, kicsit bizonytalankodva indultunk a kórházba. Néhány fájás után mégis meggondolta magát, hazajöttünk... 24-én, a kiírt dátum előtti napon ültem a ctg-n, mellettem ketyegett a gép a kicsi szíve ritmusában, és én... én olvastam... Egyszer begyorsult a dobogás egy-két rúgás kíséretében, amire a nővér is felkapta a fejét, milyen kis édes. Én pedig elszégyelltem magam: itt dobog egy szív közvetlenül az enyém alatt, akire hónapok óta várunk, és én nem rá figyelek. Akkor megéreztem, miért ott bent dobog még, miért gondolta meg magát, miért nem jött, amikor kérleltük... Mert mi mindig csak a szülésről beszéltünk, most ne, most nincs, aki vigyázzon a gyerekekre, na, most jó, most épp ráérünk.... Túl akartunk lenni rajta, vagy el akartuk odázni a SZÜLÉSt. Szó sem esett születésről, életről, csodáról. Akkor hirtelen hihetetlenül vágyni kezdtem rá: megérinteni, megszagolni, megetetni.

Este elmeséltem Iminek, mi történt a ctg-n, aztán elmentem lefeküdni. Már épp elaludtam volna, amikor elindult...

Egy élmény volt. A négyes szoba már szinte a sajátunk. Lassú, nevetgélős kezdés, szülésznőnyugtatás, szülőszobaszelfi, szundikálás. Gyors, nyugodt folytatás, lebegés a fájdalomban, szuszogás a lebegésben. Aztán még megfeszített nyakkal figyeltem, ahogy elképzelhetetlen erővel küzd a szülésznővel, majd visszaért hozzám, a hasamra tették, és újra béke lett.

Olyan puha és olyan könnyű. Amikor átveszem valakitől, ahogy a kezembe adja, mindig várom, hogy megérkezzen a súly. De súlytalan marad.

Még tartanak bennünket. Óvó-féltő kezek vigyázzák a nyugalmunk, és én kíváncsian várom, hogy ha elmennek, megérkezik-e a súly...

Csodás titok! E zengő égi titkot,

csöpp ismeretlen, köszönöm neked!

A bizonyosságot, hogy él az ember,

amikor még meg sem született!

A születés nem kezdete a létnek,

csak bizonyossága annak, hogy vagyunk,

megmutatjuk magunkat: íme, élek!

Kis fehér sólyom

Megfogadtam, hogy ezúttal mindent dokumentálni fogok. Szépen sorjára veszem, rendezgetem, elemezgetem, szavakba öntöm, összehasonlítgatom, újra-újraélem, megmosolygom, megkönnyezem az élményeket, érzéseket...

Hogy milyen viccesek voltunk a Doktor bácsival, amikor az egy éves státuszon mondtam neki, hogy úgy néz ki, nem egyedül érkeztem, ő pedig látványosan körbenézett, pedig egyből értette, mire gondolok...

Hogy ezúttal mennyire megcsaltak a megérzéseim, és Ő mintha engem csúfolna, sokáig egyáltalán nem mutatta meg az arcát, csak azt, hogy merre keresgéljünk neveket...

Hogy milyen volt az első igazi összebújás a gyerekszoba sötétjében, amikor az ágy mellett altatót énekelve önkéntelenül a hasamat simogattam, és Ő odavonult a kezem alá, hogy érezzük az érintést...

Hogy már egyáltalán nem furcsa a "más", már nem kellett keresgélnem magamat a gömbölyödő testemben, már nem mosódott el furcsán a határ köztem és a külvilág között, már egy pillanatig sem volt kérdés, hogy hol kezdődök én... Hogy egyszerűen minden csak természetes.

Hogy mennyit forgattuk magunkban a neveket, hányszor tettük el a könyvet, hány listát készítettünk, mert sehogy sem találtuk az igazit... Aztán hogyan szűkült mégis a kör, és hogy mégsem jött a megoldás. És azt is, hogy Bogi hogyan oldotta meg egyszerűen a döntést, választott és attól a perctől következetesen a nevén szólította az öccsét...

Hogy mennyire meglepődtem, mikor megkérdezték, nem félek-e a szüléstől? Ugyan mitől félnék? Tudom, mire számítsak...

Hogy milyen mókás kihívás egyre távolabb ültetni a térdemen két kis lovaglót.... Hogy milyen érzés, amikor Imike mégis a hasamra ül a lábam helyett, hogy közelebb legyen...

Hogy hogyan botránkoztattam meg mindenkit a lagzikon azzal, hogy táncolok. És hogy aztán hogyan ijesztettem meg magamat is a sok csodálkozó visszajelzéssel: lehet, hogy ezt tényleg nem lett volna szabad? Lehet, hogy nem jól vigyázok Rá?

Hogy hogyan vártuk Bogival nap mint nap, hogy végre akkor mozogjon, amikor ő is érzi, és végül Bogi hogyan unta meg a várakozást... És azt is, hogy hányszor született Boginak kisfia a hosszú hónapok alatt...

Hogy Imike milyen csodálkozva nézett rám, mikor hordta nekem a játék vizet a kis játék bögrében, és én megkérdeztem, hogy a Kistesónak is hozott-e, és hogy milyen nehezen bírtam ki nevetés nélkül, mikor a következő adagnál felhúzta a pólómat, és a hasamhoz tartotta a bögrécskéjét...

Hogy az elején hányszor mondtam viccesen, hogy Simi születése előtt körülbelül tudtam, hogy hogyan fognak megváltozni a napjaink, de most tényleg elképzelésem sincs. Aztán egy este, újra a gyerekszoba csöndjében hogyan érkezett a bizonyosság, hogy nem is lesz olyan nagy a változás, hiszen olyan, mintha már itt lenne...

Hogy az ovi első napján, miután Bogi mosolyogva köszönt el, hogyan fogtam neki nagy hévvel az utolsó simításoknak: vízkőmentesítettem, fertőtlenítettem, mostam, válogattam, hiszen addig az ovi kötötte le minden gondolatom, de az már rendben van, ideje rendben várni az Újat...

Hogy hogyan változott meg az Imi tekintete, mert érzi közeledni az időt. Milyen kérdőn néz rám, ha elmegy mellettem, hogy na, még mindig semmi?, hogyan változott meg a Hogy vagy? jelentése, hogyan vív egymással a hátha most, mert most legalább itt vagyok, és a még ne, még nőjön egy picit látványos harcot a szemében...

De persze nem írtam le semmit, és most csak annak örülök, hogy még a Nagy Nap előtt legalább ennyire sikerült összeszednem Magunk...

A legfiúsabb fiú

"Nála fiúsabb fiút én még nem láttam! De komolyan! Szóljatok, ha találtok benne valami lányosat!" - Hogy kit mutattak be így új társaságban, az (számunkra legalábbis) egyértelmű. A legifjabb Makó Imre ízzig-vérig fiú: a tekintete, a tevékenysége, a reakciói, de még a gondolatai is (szerintem legalábbis). A szókincséről meg aztán ne is beszéljünk, mert az aztán igazán és sztereotípan férfias: 5 szóval le tudja írni és mozgatni tudja az egész világot.

Hogy a fiúk anyásak, arról neki egyszerűen elfelejtettek szólni. Anya jó és hasznos, anya kéznél van és egész készséges is, néha jár neki puszi meg ölelés. De anya közel sem olyan érdekes, mint egy férfi. Mondjuk, mint apa! Ha apa belép, anya nyugodtan leülhet pihenni, mert valami nagyobb izgalom van a láthatáron. Apa például szerel, amibe be lehet segíteni! Apa tud énekelni (anya is tud, de az néha kicsit már uncsi), apa még focizni is szokott (amiért anya nagyon viccesen tud morogni). És különben is, apának lehet éjjel is szólni, azonnal jön, apa felkel reggel is, nem csak az ember kezébe nyom egy játékot időhúzás gyanánt... Szóval apa egyértelműen a legtutibb!
De ha apa épp nincs kéznél (mert például elutazott vagy egyszerűen csak dolgozni ment), jöhet (sőt, jöjjön!) PAPA. A papa igazi varázsszó, a teljes Simiszótár legékesebb darabja. Ráadásul apa csak egy van, na de papa! Papából van kettő! Van motoros-szerelős-ölbe ülve magyarázós Papa. Övé Gödöllőn az egész garázs, ha Nagyi véletlen odatéved, méltatlankodva jelzi is, hogy -Mama?? PAPA!! - szóval hogy ott lányoknak semmi keresnivalója, ahol csavarok, fúrók és motorok vannak. Természetesen a világ összes motorja gödöllői Papáé, vagy ha nem, hát akkor is őt idézi fel. És van mindig játszós-pocakcsúzdás-nevetős Papa, aki ráadásul napokig közel van, és reggel egyből aktív, nem úgy mint anya meg apa... Csak az a baj, hogy mindkét Papa elmegy egyszer, ráadásul viszik magukkal a Mamákat is. Még szerencse, hogy napokig lehet integetni az ablakban, ha nekik nem is, hát az emléküknek!
A két Papa és a két Mama egymás mellett laknak a fényképalbumban. Ez nagy szerencse, mert ha épp hiányoznak, elég csak egy oldalt kikeresni, és máris lehet felváltva örülni, és mutogatni: Papa, Papa, Mama, Mama.

Hogy Imike rafkós kis teremtés, arra minden hozzánk látogató gyorsan rájön: elég csak ránézni arra a huncutul szende vigyorra, azokra a sandán bazsalygó szemekre, arra a magabiztosságra, amivel jár-kel a nagy világban... Azon viszont, hogy mennyire nagyon rafkós, még mi is meglepődünk néha. Az egyik barangolós délutánunk alkalmával például, amikor történetesen mi, öreg szülők kezdünk már fáradni, és hazafelé gondoltuk venni az irányt, ő mindent megtett azért, hogy visszafelé haladhasson. Mikor már ötödjére fordultunk vissza megnézni magunkat annak a szép nagy üvegajtónak a tükrében, ami mellett eljöttünk, Imi kezdte unni a dolgot, és egyszerűen elé állt, hogy ne tudjon visszamenni. Kicsi fia egyszer-kétszer megpróbálta kikerülni, mivel azonban ezt egy egyszerű arréb lépéssel újra meg újra megakadályozták, hatásosabbat eszelt ki. Felmutatott az égre a szokásos aaa kíséretében (jelen szövegkörnyezetben értsd: "Ott a repülő"), majd mikor az apja követte a tekintetével a kis égre mutató ujjacskát, egész egyszerűen elsurrant az óvatlan felügyelő mellett...

A legfiúsabb fiú legkedvesebb játéka egy kis kék rendőrautó két kis rendőrbácsival. Kinyitható ajtók, ki-be pakolható figurák, szirénázó-világító jelzőfények. 1-2 óra tuti móka, s ha egyedül már unalmas, anyát is be lehet vonni. Ez a tevékenységbe bevonás egyébként is nagy erőssége Imikének. Egy fiú legyen kezdeményező, ugyebár. Hát ő kezdeményez: kézen fog és húz. Az a kedvencem, amikor szépen egyesével leülteti az egész családot a nappali közepére, és néhány másodpercig csak sütkérezik az együttlétben, aztán felpattan és hoz valami játékot: labdát, legót, valami közösségépítőt.

De azért találok "lányosat" is, ha nagyon akarok. Mert hízelegni talán csak az apja tudhatott így kisfiú korában. Igazi odabújós, puszilgatós, szép nagy szemeket meresztős kéréssel. És ha ennek valaki mégis ellent tudna állni, hát, arra vannak a krokodilkönnyek...

Pillangók

Pillangókkal kelek, pillangókkal fekszem. Nem (csak) azokkal a híres, gyomorban röpködős boldogságpillangókkal. Hímzettekkel, festettekkel, rajzoltakkal, pöttyösökkel, egyszínűkkel. Kicsi kis pillangójelekkel.

Mert két hét múlva a mi kicsi, színes pillangónk kibújik az otthon bábjából, nekiindul, hogy kipróbálja mesés kis szárnyait. Hogy legyen egy saját világa, a saját feladataival, a saját élményeivel, a saját tapasztalataival.

Hímezgetem a kis pillangókat az aprócska ruháiba, büszkén figyelem, ahogy izgatottan készül ő is. Közben pedig próbálom visszaverni azt az egyre növekvő feszültséget, amit érzek. Hiszen többé nem fogom látni, mi történik vele minden percben. Többé nem fogom tudni, mit érez minden percben. Többé nem befolyásolhatom állandó és nyughatatlan gondoskodással, hogy mi veszi körül, milyen hatások érik, ki szól hozzá. Csak remélhetem, hogy jól "felkészítettük" arra, ami rá vár. Hogy elég nyitott és ügyes és talpraesett és erős, hogy másra is rábízza magát. És aggódva gondolok rá, hogy mi lesz, ha nem tudom tartani az ígéreteim: ha nem is lesz olyan kedves az óvónéni, ha nem is lesz olyan finom az ebéd, ha nem is lesz olyan könnyű játszani a gyerekekkel, ha nem is lesznek olyan érdekesek a foglalkozások... És érzem, ahogy máris hárítok és tolom a felelősséget a rossz napokon: mert az óvónéni biztos nem figyel rá eléggé, mert a többi gyerek biztos neveletlen, mert a közétkeztetés mégiscsak vacak...

És ez akkor is így van, ha tudom, hogy nincs így. Tudom, hogy elég erős, nagy, bátor és talpraesett. Tudom, látom, érzem, hogy épp itt az ideje, hiszen sóvárogva vágyik rá. Kicsit félve, várakozva kérdezgeti nap mint nap, hogy mikor lesz már szeptember. Mert szeptember elsejétől megy az oviba. És kíváncsian várja, hogy mi lesz ott, kik lesznek ott, mi fog ott történni, és szelíden kéri, ha beszélgetünk róla, hogy anya, meséld el még egyszer.

És én kíváncsian várom, hogy milyen lesz ott neki. Vajon mit mutat majd meg magából? Vajon lesznek barátai, vagy egyedül játszik majd szívesebben? Vajon mit fognak szólni hozzá a gyerekek? És mit fog csinálni, ha igazságtalanság éri? És ő hányszor lesz igazságtalan? Vajon mit fognak szólni hozzá az óvónénik? Meg fogják sejteni, hogy ki ő? Vajon megmutatja majd, hogy mi mindent tud? És vajon milyen lesz a többi gyerekhez képest? Naná, már most hasonlítgatok, és naná, már most lefőzte az összes képzeletbeli gyereket. Mert okosabb és szebb és ügyesebb és kedvesebb mindegyiküknél. Na jó, talán egy kicsit kisebb, de valamiben a többieknek is nyerniük kell...

Gyerekszáj#elvesztettem-a-fonalat

Bogi ellentmondási kényszere összetűzésbe került a szabálykövető természetével:

- Bogi, nem kellett volna elpakolnod a kirakót?
- Nem! De! Nem! De! Nem! De!

***

- Bogi, lassan meg kellene tanulnod pelenkázni, hogy ne nekem kelljen tisztába tenni Imikét. - mondja Apa Boginak egy tartalmas pelenkával küzdve.

- Jó! - csillan fel a Bogi szeme. - És megtanítom bilizni is! A szövegeket tudom, mesélek is neki!

***

Imi a szokásos kis kád helyett a nagyba készített fürdővizet a gyerekeknek, kíváncsian várta a hatást. Bogi szeme annak rendje és módja szerint el is kerekedett: először a kád aljában lapuló csúszásgátló mivagyisága felől érdeklődött, majd megtudakolta, hova lett a másik kád. Végül hamar napirendre tért a változások felett, versengve próbáltak meg Imikével bemászni a vízbe. A fürdés végén, mikor Simi már a törölközőt rángatta le a fejéről, Imi kihúzta a dugót, és várta a csodálkozást. Ez azonban elmaradt, Bogi békésen játszott tovább, fel sem tűnt neki, hogy közben szépen lassan eltűnt alóla a víz. Mikor már épp csak a bokájáig ért, gondoltam, ideje felhívni a figyelmét, hogy valami nem stimmel: 

- Te, Bogi, hol a víz?

- Itt van! - mutatott Bogi a legnagyobb lelki nyugalommal a lába alá.

- De hát ennél sokkal több volt! Mi lett vele, megittad?

Bogi immár jobban körbenézett az időközben teljesen kiürült fürdőkádban, majd jobb magyarázatot nem találván, tétován elfogadta a felkínált lehetőséget:

- Lehet, hogy megittam...

***

Amíg Anya ruhát vásárolt, Apa meglátogatta a játékboltot a gyerekekkel (avagy inspirációt gyűjtött gyerek napra). Bogi - miután felmérte a terepet - egyszer csak megszólalt:

- Csak ámulok és bámulok, hogy mennyi játék van itt!

***

Van már néhány pajtásunk a játszótéren, amolyan nyugodt szívvel vesszük kölcsön egymás labdáját-lapátját-gyerekét családok, akikkel megbotránkozás nélkül kapjuk el a másik csúszdáról fejest ugrani készülő szeme fényét. Egyik nap Bogi magára maradt egy ismerős anyukával és kisfiával a homokozóban, míg én Imikét igyekeztem meggyőzni, hogy nem mosunk kezet, nem fürdünk a kútnál, de még csak meg sem nyalogatjuk azt. Később az említett anyuka mesélte, hogy megkérdezte Bogitól, a kistestvéréé-e a pöttyös labda, mire Bogi közölte, hogy nem, hanem az Imikéé. (Tudniillik a Kistesó az, aki a pocakban lakik...)

Gyerekszáj #13

Imike legújabb kedvenc "szava" az eeeeeeeeeee, ami nem jelent mást, minthogy 'heeeeeeeejte', és kedves(nek szánt) simogató kézmozdulat kíséri. A legtöbbször Bogit éri a szerencse, de idegen kisfiúknak, kislányoknak is kijut a jóból a játszótéren. Sőt, időnként még minket is megszeretget. Tegnap pedig ebéd közben hangzott fel az úgy szeretett hangsor, közben pedig bőszen simogatta a cukkinis tésztát a tányérján. Azt hiszem, ez dicséretnek veszem... 

***

Kaláka koncerten tomboltuk ki magunkat. Volt ott minden, ami jár: citera, nagybőgő, furulya, billeg-ballag, iciri-piciri, táncolni való ritmus és főleg sok-sok megismerni (és megsimogatni) való kisgyerek. Hát mi táncoltunk, ismerkedtünk, egyszer sem húztuk ki a mikrofont, és egyszer sem kapcsoltuk le az elosztót (de azért időnként érdemes tesztelni, hogy anya résen van-e, nem igaz?!), kellemesen elfáradva értünk haza. Bogi újra és újra felidézte, hogy mi minden élményben volt részünk, újra és újra felidéztette velem is: Anya, meséld el, hogy volt a Kanálka koncert!

***

A koncertre Nagyi szállított el bennünket, majd ő tovább is állt. Ment okosodni egy konferenciára. Bogi felvetette, hogy menjünk vele mi is, amit nem teljesen tudtam mire vélni, hiszen olyan lelkesen indult otthonról, hogy megyünk meghallgatni a zenész bácsikat. Mikor kiszálltunk a kocsiból, Nagyi pedig elhajtott, Bogi újra elővette a témát: - Hova ment Nagymama?

- Konferenciára, drágám.

- Alma konferenciára?

Áhá, hát megvan, miért akart ő is menni! (Legközelebb jobban oda kell figyelni, hány hasonló hangzású ismeretlen szót használunk egyszerre...)

***

- Anya, te olyan nagy vagy!

- Én? Nagy??

- Igen, eléred a csapot!

Az út öröme

Elindult. Az első nap csak két lépést tett meg. Nem is egészen értette, hogy mire a nagy felhajtás, még nem döntötte el, tetszik-e egyáltalán ez az új, bizonytalan érzés. Másnap már három lépést apától anyáig, három bizonytalan lépést, a negyedik helyett inkább leült. Harmadnap négy lépés anyától apáig, aztán vissza. Oda-vissza, közben nagy, boldog ölelés, de épp csak egy pillanat, aztán vissza az útra, négy lépés a világ.

Az ötödik naptól nem volt megállj, kitárult a világ: apától anyáig, anyától kanapéig, kanapétól székhez, széktől fotelhez, foteltól Bogihoz. Hopp, ez nem sikerült, Bogi elszaladt, irányváltoztatás, vissza apához. Apánál kis szusszanás, aztán már nincs is olyan messze az az asztal sem. Hatodik naptól bármi elérhető, nincs már leküzdhetetlen távolság.

A következő kihívás a kiscipő, de menni kell, és ha ahhoz cipő kell, hát legyen: a játszótéren sincs megállj! És ha megszólal a zene, beindul a tánc. Nem "csak" úgy kapaszkodva-rugózva, igazán forogva-ringatózva.

A legfontosabb most csak menni, csak úgy cél nélkül. Elindul, körbejár, megfordul, visszaszáll, távolodik, visszatipeg, kanyarodik, földön piheg. Megy, csak megy, az út öröméért.

Szülői értekezlet

Amikor megérkezett az újság az óvodai nyílt napok és szülői értekezletek időpontjával, azonnal kivágtam a kérdéses oldalt, és kitettem a hűtőre. Aztán csak azt vettem észre, hogy időnként elmerengve bámulom a pirossal bekarikázott bűvös szókapcsolatot: szülői értekezlet.

Jó, azt már kezdem éppen megszokni, hogy szülők lettünk. Azzal is kezdek megbarátkozni, hogy ezzel együtt egy kalapba kerültünk egy csomó kedves vagy épp kedvetlen emberrel, akikkel a legközösebb vonásunk, hogy ők is terelgetnek kis valakiket. Sőt, ha egészen őszinte vagyok magammal, egészen örülök is ennek a kalapnak, mert a sok hasonló élmény-öröm-aggodalom valahogy tényleg mégis egy karimán belül tart minket, szülőket.

Na de értekezlet? Az már valami új, komoly, titkos szeánsz. Oda a nagy gyerekek szülei járnak! Nekünk van két kis pitykeszeműnk, mi keresni valónk nekünk szülői értekezleten? És ott mit kell csinálni? Mindent tudni kell? Vagy szabad kérdezni? Hiszen hogyne, hát ismerem én ezt, persze, tudom. És azt a pedagógust is ismerem ott az asztal túlsó oldalán. Na, nem éppen őt, hanem azt a hasonlót, aki bennem van, aki a gyerekekért él, és aki a szülőtől együttműködést remél. Ismerem én az értekezletet is, persze, tudom. De az más. 

Ez most már más, ez Szülői Értekezlet. Ahol a "Köszöntöm a kedves szülőket!" után egy árva szó sem esik rólam, a szorgalmas-lusta, épp jól vagy szétszórtan teljesítő diákról. Ez nem egyetemi próba, hogy hogyan is kellene beszélni a kedves szülőkkel, mikor majd az jön. 

Jegyzetfüzettel kuporogtunk a csoportszoba mini padján, és buzgó jegyzetelés és sokasodó kérdezgetés (elvégre mégiscsak az én Nagy Gyerekemről van szó!) közben fel-felmerült bennem, hogy ez most az! Ez a szülői értekezlet! Megint belenőttünk valamibe...

Gyerekszáj #12

- Bogi!
- Apa!
- Bogi!
- Apa!
- Boglárka!
- Apucika!
- Drága Bogi!
- Édes Apucika!

***

Nagyiék karácsonyra tervezett ajándékát, a táblát a bolt volt kedves márciusban ki is szállítani. Némi vacillálás után el is döntöttük, hova kellene felszerelni, már csak az alkalmas időpontra vártunk, tudniillik, amikor Imi hazaér időben, hogy a házirendet oly jól ismerő Pontosidős Bácsi se reklamálhasson a fúrás miatt. Az egyik zúgolódós-nyüglődős napon viszont már igencsak fogytán volt a kreativitásom, hát úgy döntöttem, bevetem a táblát csak úgy, falnak támasztva. Bogit felvidította az ötlet:

- Felszereljük? - kérdezte egyből.

- Nem drágám, rajzolunk rá. Majd apa felszereli.

- De szereljük fel!

- Nem tudjuk, azt csak apa tudja.

- Inkább szereljük fel!

- Ahhoz fúrni kell, majd apa felfúrja pénteken.

- De nekem is van fúróm!!!

(Valóban, világít is, zörög is... )

 ***

Enyhe torokfájással ébredtem egyik reggel, lassan melegedett be a rendszer a napi tennivalók elvégzéséhez. Bogi már körbe-körbe röpködött, egyre határozottabban unszolt, hogy játszunk végre valamit.
- Mindjárt drágám, csak főzök magamnak egy teát.
- Majd én főzök neked! - és már szaladt is a konyhába. Félúton visszafordult - maradj csak nyugodtan, majd én főzök!!

***

Imi hetek óta emlegette, hogy milyen jó program lenne ellátogatni a Tropikáriumba. Mikor ránk szabadult a szeles-hűvös idő, és a sétáink rendszerint arról szóltak, hogy hazaszaladjunk még mielőtt kifújja a szél a babakocsiból Imikét, a gyerekek viszont felváltva hordták oda a cipőjüket, hogy menjünk már valamerre, úgy döntöttünk, elérkezett a halacskák ideje. Pénteken Imi sietett haza, amilyen gyorsan csak bírtunk, összepakoltunk, felöltöztünk. Már az utolsó simításoknál tartottunk, épp lajstromba vettük, hogy mindent eltettünk-e, ami nélkül vakmerőség elindulni, mikor Bogi megszólalt:
- És a kenyérmorzsa? Anya, a kenyérmorzsát eltetted?
- Kenyérmorzsát? Milyen kenyérmorzsát?
- Hát, amivel megetetjük a halacskákat!

***

Két babakocsival indultunk sétálni: én Imikét toltam magam előtt, Bogi Sárit utaztatta peckesen lépkedve. Aztán a játszóteres kitérő után a bolt felé Bogi úgy döntött, Sárika ölbe kívánkozik, így rám hagyta a kis rózsaszín csodakocsit. A zöldségestől hazafelé pedig Sári végképp elunta a nézelődést (véletlenül sem Bogi fáradt el!), a nagy babakocsi tetején gondolta kipihenni magát. Ez így rendben is volt (egész addig, amíg Bogi meg az ölemben óhajtott pihengetni, onnantól egy kicsit lassult a tempó, de szerencsére a pitypangszedés lehetősége hamar újra lábakat adott neki), a bejárati ajtó eléréséért a rámpán folytatott küzdelemben azonban Sári kicsit fejest ugrott. Bogi gondos anyukaként azonnal odapattant mellé, megkérdezte tőle, hogy nem esett-e baja, megpuszilgatta, majd inkább maga vonszolta fel a lépcsőn, nem bízta többet arra alkalmatlan felügyeletére. A lépcső tetejére érve azonban Sárika újra menekülésbe fogott, a Bogi kezéből is kipottyant, amit ő csak ennyivel konstatált: - Na, én is béna voltam!

***

- Nézd, Bogi, ez mi? - mutatja fel apa az ismeretlen zöldséget.

- Mi az? - kérdez vissza Bogi.

- Jégcsapretek. - jön a megoldás.

- Az jó hideg!

***

Már-már használhatatlanná rongyolódtam a nap folyamán, így este leginkább csak dísznek, tisztességből ültem ott a fürdőkád mellett (mert hát gyereket nem hagyunk egyedül a fürdőszobában, ugye). A jó kis meleg pára csak tovább ködösítette amúgy sem tiszta agyamat, egy kissé el is vesztettem a Bogi játékának fonalát. Csak arra eszméltem, hogy a kicsi lányom emelt hangon szitkozódik: te eszetlen félnótás, te szívtelen, te dinnye, te ocsú!

Éljen Lázár Ervin! :)

Háromszoros hurrá!

Vaklárma volt. Azt gondoltam, még nem állok készen rá. Jöjjön néhány év pihenő, óvoda, munka, majd aztán. Ej, ráérünk arra még! Aztán ezer apró jel arra mutatott, hogy mégis itt az idő, és mi azon kaptuk magunkat, hogy ketten kuporgunk abban a bizonyos kis helyiségben, lessük a mindent tudó pálcát és teljes szívünkből kívánjuk azt a csodajelző másik kis vonalat. De az valami mást mutatott, megmutatta, hogy mire vágyunk valójában. (Legalább is én, Imi mindig tudta...) Így hát döntöttünk: jöjjön, akinek jönnie kell! 

Ezúttal nem tudtuk, nem éreztük, csak reméltük. És elindult hosszú útján. Integető kicsi magzat.

A harmadik. A magyar igazság!

A harmadik. Bűvös szám. A népmesében is, de nekünk különösen az. Két harmadik gyerek nagy egymásra találása a miénk. Annak idején - jó ég, mikor volt?! - vicceltünk is vele, hogy nálunk egyből a harmadik gyereknek kellene valahogy megszületnie. Mert azt azért látjuk, hogy a harmadik tuti nyerő. Persze azért gyorsan megbékéltünk vele, hogy nincs gyönyörűbb érzés az első gyermek érkezésénél, s hogy a második igazi csodálatos, új világ. És most elindult a harmadik.

Apránként töltött el az új élet a saját kis érzéseivel. Nagy örömök és titkos félelmek lassan lépdeltek. Csak a fáradtság rontott be ajtóstul. Hiszen hogyne rontott volna! Egy egészen apró, de egy teljes, egész ember dolgozik a maga valóságáért odabent. 12 hét alatt minden szerve kifejlődött, egy tökéletes, mozgó kis életté vált. Mi lehet ennél fárasztóbb, s ki legyen fáradt helyette, érte, ha nem én?! A dolgos-fáradt napok után most indulnak a mozgékony-növekedős hetek, hónapok. Csupa izgalom!

Egyetlen egy érzés nem jelentkezett: a kétség. Hogy hogyan lesz. Hisz hogyne lenne? Majd szépen beletanulunk. A legfontosabbat már úgy is tudjuk: szeretni. 

Kiss Jenő: Míg jöttöd várom

Rád gondolok, te csöppnyi ismeretlen,

ki élsz már, bár még nem vagy a világon,

ki vagy már, noha lényed még titok,

éber valóság s mégis félig álom,

rád gondolok, míg jöttöd várva várom.

Ha sejtenéd, mi ez a néhány óra!

Ha sejtenéd, mi nékünk és neked!

Ez az, mikor már nem embrióra
tekintünk rád, már ember a neved!

Ember, ki a fejlődés kezéből

átvette már a talentumokat .

Szobor, mely várja fölszakadni leplét,

még ki nem mondott zengő gondolat.

De hát mit tudhatsz erről, te kisember!

Csak én csodálom lám az életet,

én ujjongok fel, hogy már él az ember,

amikor még meg sem született!

Él, él az ember, még mindenek előtte

az anyakönyvbe írnák a nevét.

túl minden szürke földi valóságon

félig való csak, félig édes álom,

él az ember! Körötte ős setét.

Sötét az őrző anyaméh sötétje,

az idő méhének ősmelege 

öröktől fogva abban él a lélek:

az Isten hasonmása, gyermeke .

Csodás titok! . E zengő égi titkot,

csöpp ismeretlen, köszönöm neked!

A bizonyosságot, hogy él az ember,

amikor még meg sem született!

A születés nem kezdete a létnek,

csak bizonyossága annak, hogy vagyunk,

megmutatjuk magunkat: íme, élek!

és hogy tovább élhessünk: meghalunk.

Gyerekszáj #11

Megvannak a dobogósok. Mondanom sem kell, megint lecsúsztam, sőt, az első ötbe sem sikerül bekerülnöm. Imike első szava - annak rendje s módja szerint - a hoppá volt. Ezzel meg a bólogatással elég sokáig ki is tudta fejezni minden közlendőjét, szóval nem sietett. Minek? Bogi úgyis mindent lelkiismeretesen fordít, kár lenne beszédre pazarolni az értékes energiákat! 

A következő fontos közölnivaló - mi sem természetesebb?! - a Baba, ami az első felötlő jelentéstől eltérően bizony Babócát hivatott megnevezni... Ezek után, hogy a meglehetősen széleskörűen használható bamm! és a vitathatatlanul nélkülözhetetlen hamm  után Bo ('Bogi') és aaappa következtek a sorban, nos azon már egyáltalán nem akadtam fenn...

***

Fázósan cammogtunk a zöldséges felé, Bogi lelkiismeretesen kerülgette a pocsolyákat, mert csak gumicsizmában szabad. Egyszer egészen szabálytalanul, jobbról előzve elsuhant mellettünk egy kisiskolás rollerrel. Bogi csodálkozva nézett utána egy darabig, aztán tanácstalanul hátrafordult:

- Anya, min utazik a kisfiú?

***

Bogi ma pörgött-forgott a szőnyegen, mikor egyszer csak eszébe jutott, hogy milyen régen nem bukfenceztünk. Javasoltam, hogy szőnyeg helyett szivacson gyakoroljunk, el is fogadta az indítványt. de korántsem gondolkoztunk azonosan arról, hogy kinek is kellene bukfenceznie. Miután egy - némi segítséggel - tökéletesen végrehajtott gyakorlaton túl volt, visszaszaladt hozzám és közölte: Anya, most te bukfencezel és én tartom a fenekedet. (Az már csak zárójelet érdemel, hogy egészen nehéz úgy bukfencezni, hogy közben arra is figyelni kell, hogy ne rúgjuk orrba lelkes segítőnket...)

***

A pelenkák tárolására kinevezett kis szövet doboz egyik merevítő rudacskája utat csinált magának az anyagon keresztül, így időnként kijár. Mikor Bogi erre rájött, maga segítette napfényre jutni a kis szökevényt.

- Azt miért vetted ki? - kérdezte tőle az apja.

- Hát, mert mindjárt visszarakom.

- Vissza tudod rakni, vagy segítsek?

- Hát, majd mindjárt meglátjuk.

***

Az utóbbi időben Bogi valamiért elfelejtette, hogy hajat mosni jó (pedig milyen büszkék voltunk magunkra, hogy eddig egy hang nélkül tűrte a fejmosást). Próbáltam kipuhatolni, hogy mi az újdonsült ellenérzés oka, hátha jöhetne valami csodamanó, aki épp ilyesfajta gondok elfújására hívatott. Bogi azonban kicselezett, és közölte, hogy azért nem szeretek hajat mosni, mert nem szeretek. Ezen az érven, lássuk be, nehéz kifogni...

***

- Anya, valami villant, megijedtem! - szaladt oda Bogi. Megállapítottuk, hogy már egyáltalán nem villog semmi, tehát nem kell félni, de azért csak nem hagyta őt nyugodni a dolog. Mivel kintről jött a villanás, gondoltam, egy repülő fényét láthatta, ebbe a magyarázatba ő is szépen belenyugodott. Ment is az apjához elújságolni, hogy apa, kint villogott egy repülő. 

- És félsz? - kérdezett vissza az apja. 

- Nem, már nem villog, nem kell félni. Boldog vagyok.

Gyerekszáj #10

- Sárika beteg. Nyolc és fél kilenc a láza.

***

Az utóbbi idő nagy sztárja a mesekocka. Nekem ugyan voltak kétségeim, hogy aktuális-e már Boginak ez a játék, de Imi ragaszkodott hozzá, és beszerezte. Aztán kaptunk karácsonyra még egyet, és ugyan az is Bogi feliratú csomagolásban érkezett, de ő nagyvonalúan - és teljesen magától! - lemondott róla az Imike javára. Így egyszerre játszanak vele, ki-ki a maga módján. Bogi mára vérprofin, pillanatok alatt rakja ki bármelyik képet. Aláteszi a "puskát", a lapot, amin szépen egyben látszik a kirakni kívánt kép, és eszeveszetten forgat, már nem igényel segítséget (csak közönséget, de azt nagyon). Kíváncsiak voltunk, nehezített pályán, puska nélkül elbizonytalanodik-e. Először nem nagyon értette, miért kellene papír nélkül játszania, mikor eddig az volt a menetrend, hogy első lépés: képválasztás, második lépés: papírkeresés, aztán kirakózás. Akkor most hova lett a második lécső?! Végül túllendült ezen a problémán, főleg, mikor rájött, hogy az új módszerrel még nagyobb elismerést lehet bezsebelni. De azért ezt a megfurcsásított kirakási módot csak külön kérésre választja. Ma például Imi kérdezte tőle, hogy papír nélkül ki tudja-e rakni Babócát. Erre Bogi nagy unottan kivette a puskát a dobozból, a helyére illesztett szó nélkül 4-5 kockát, majd mikor már egyértelmű lehetett az apja számára is, hogy igen, így is ki tudja rakni, felpillantott: Így megfelel?!

***

- Anya, nézhetek egy mesét?

- Nem, drágám, ma már néztél.

- Anya, szeretnék nézni egy mesét!

- Nem, ma már néztél egyet.

...

- Nézhetek egy mesét?

- Nem.

...

- Nézhetek egy mesét?

- Nem.

...

- Jól van, akkor nem nézek mesét. Soha többet!

***

Bogi valami ismeretlen hangra kapta fel a fejét:

- Megjött apa?

- Nem, apa még dolgozik. Amúgy is későn jön ma, munka után megy a doktor nénihez.

- Miért?

- Hogy megvizsgálja, meg elkérni a táppénzes papírt.

- Aztán megy Zsuzsiékhoz?

- Miért menne Zsuzsiékhoz?

- Mert ott van táp.

- Milyen táp??

- Hát táp táp! Anna eszi. Tápszer, úgy hívják!

***

A gyerekek a szokásos magaslesükön kényelmesen elhelyezkedve kémlelték a hóesést. Egyszer csak Bogi megpördült a tengelye körül, majd édeskés mosollyal rám nézett: Anya, kimehetünk hógolyózni és hóembert építeni, ha gondolod!

Gyerekszáj #9

Attól tartok - újfent - kezdjük kicsit túlspirázni ezt az evéskérdést. No, nem mintha mindig minden e körül forogna (de igen...), próbáljuk a helyén kezelni Bogi rapszodikus étkezési kedvét. Tudom én, hogy eszik annyit, amennyire szüksége van, elvégre szépen fejlődik (no, nem annyira méreteiben), nincsenek emésztési panaszai, ráadásul nem is válogatós. Azért mégis időnként bármit megtennénk (és naná, hogy meg is teszünk), hogy enni lássuk. Mostanság például az evőeszközök beszélgetnek vele rendületlen lelkesedéssel: Anya, beszélgessen velem a kanál!- adja ki az utasítást ellentmondást nem tűrően, és a kanál bizony - néhány jóízű falat reményében - beszélget. Bogi leleményessége azonban még így is messze felülmúlja minden kreativitásunkat, a minap egész egyszerűen elejét vette a vitának, és közölte: Az a javaslatom, hogy inkább ne reggelizzünk, mert én nem vagyok éhes!

***

Nagymama beteg volt. A gyerekek természetesen tudták, mit kell tenni: előkerült az orvosi táska, ki mit ért, azzal nyomkodta meg kicsit Nagyit. Hogy konzultált-e egymással a két főorvos, azt nem tudom, mindenesetre Bogi határozta meg a kezelési tervet: Gyógyszert kell szedni naponta háromszor. Hozom neked az esti gyógyszert, Nagymama. Aztán azért biztos, ami biztos felvette a varázsköpennyé előlépett királykisasszonyos takaróját, és alternatív gyógymódot is alkalmazott: Csiribí-csiribá, hókusz-pókusz, betegség huss! Valószínűleg a kontrollvizsgálat részeként került a Nagyi szájába a spatula, annak rendje és módja szerint. Ezt viszont már elvette tőlük a beteg, mondván, hogy ez sajnos most tele lett bacilusokkal, ki kell dobni. Az érthetően következő miértet (elvégre hetek óta tett jó szolgálatot az a bizonyos eszköz) is megmagyarázta azzal, hogy ez a spatula csak egyszer használatos. Bogi értetlenkedve kérdezett vissza: Ezt meg hogy érted, Nagymama??

***

Végre esett a hó, amit kitörő lelkesedéssel fogadott az egész család. Sajnos azonban az igazi szánkóidőt ezúttal lekéstük, nem voltam otthon, így nem tudtunk együtt lemenni. Egész délután esett a hó, így nagyon reménykedtünk, hogy - apa nélkül ugyan, de - pótolhatjuk a hiányt másnap. Kivételesen a felöltözködés is zökkenőmentesen sikerült, Bogit annyira felvillanyozta az előkerült szánkó, hogy magától bújt bele a pulcsiba és a cipőbe, csak menjünk már. Mentünk. A sarokig értünk, mikor eleredt az eső... Semmi gond, Simike alszik: esővédő a babakocsira, kapucni Bogira, és indult is a szánkó a dombról. Néhány kör után Bogi felvetette, hogy hóembert kellene építeni, így megépült az első közös hóember és hónyúl. Mire átáztunk és átfáztunk, Imike is felébredt, hazáig versenyt futottunk. Bogit annyira lenyűgözte a hó, hogy amikor másnap újra szállingózni kezdett, gyorsan felkapaszkodott az ablakba, onnan szólt rám: Anya, nézzük meg folyamatosan, hogy esik a hó!

***

- Anya, nézd, ez pezsgőtabletta!

- Tényleg? És mi van benne?

- Háát...(kis gondolkozás) Pezsgővitamin!

***

Nagyi - nem biztos, hogy egyenes következményeként a Bogi gyógyítói tevékenységének - szerencsére meggyógyult. Kis családunk ellenben lebetegedett. Arról csak ábrándoztunk, hogy egymás mellé dőlve nyögünk, és egy ütemben fordulunk az ágyban. A gyerekek csöppet sem gondolták, hogy ágynyugalomra lenne szükségük, ők igyekeztek nem kiesni fontos munkájukból, az energiakiesést meg próbálták pótolni a mienkből. Csakhát a mi tartályunk felett is kezd villogni a kimerülést jelző lámpa. Így hát - amellett, hogy felváltva alszunk - próbáltuk nekik is elmagyarázni, mi a helyzet:

- Drágám, próbálj meg nem kiabálni, anyának fáj a feje.

- Miért?

- Mert beteg vagyok.

- Apától kaptad el. Vagy Nagymamától. Vagy tőlem.

- Kitől?

- Tőlem, Bogitól. Bogi is beteg, meg Simike is. Meg apa is. Meg anya is.

Gyerekszáj #8

Felmerült a gyanú, hogy Bogi valahol rejteget egy füzetet, amibe mindenfélét jegyzetel... Mostanság például a pontosító, hatáskeltő szavakat gyűjti és használja nagy elánnal. Mi meg próbáljuk az őt megillető komolysággal kezelni a helyzetet, akkor is, mikor ilyenek hagyják el a száját:

- Bogi, szabad bántani bárkit?

- Nyilván nem.

- Mit mondtál Petinek?

- Egyáltalán semmit.

- Folytatom a munkát. Csokis tortát sütök, az munka. Hát persze, hogy munka! (ezt jól megbeszélte magával...)

- Bogi, óvatosan, figyelj oda arra, amit csinálsz!
- Hát persze, hogy oda figyelek!

- Apaaaa, hol vagy már megint?

***

A Bogi logikája és éleslátása kifogástalan, ezt időnként bizonyítja. Tegnap például azzal igyekeztem kicsit pihenésre fogni a két kis szélvészt, hogy a kamera felvételeit nézegettük. Rettentően élvezik ezt a tevékenységet: színes is, mozog is, hangja is van, ráadásul magukat nézhetik. Épp Imikét néztük a miniképernyőn, ami miatt persze Bogi egyből reklamált, hogy most már keressünk Bogisat! Kerestünk is, boldogan pakolgatták a filmen egymás mellett a legókat, mikor azonban a kamera elfáradt, villantott egy párat, majd elment aludni. Simi egyszerűen felhagyott az eszköz megszerzésére indított ostrommal, így működőképtelenné válva már nem volt olyan izgalmas. Bogi viszont hangot adott elégedetlenségének:
- Nézzünk még Bogit!
- Nem tudunk, drágám, lemerült a kamera. - próbáltam magyarázkodni.
- Akkor keressünk másik Bogisat! - sose adja fel...
- Mondom, hogy nem tudunk, az elem merült le!
- Akkor keressünk másik elemet! - jött rá a megoldásra ő...

***

Bogi szabálykövető. Ez körülbelül annyira megcáfolhatatlan tény, mint az, hogy gyerek és lány. Az ő szabálykövető természete rákényszerít bennünket is, hogy jobban odafigyeljünk magunkra. Egészen szó szerint rákényszerít, ugyanis, ha felelőtlen szülőként felrúgunk egy szabályt, amit neki pedig szépen lelkiismeretesen és nagyon komolyan elmagyaráztunk, hát azt bizony nem hagyja szó nélkül. Mostanában az evés körüli szabályok vannak terítéken, a kívánatos evőeszköz-használat mellett az illemszabályok is. Így aztán napjában többször rászól az éppen szabályhágóra, hogy:

- Nem beszélünk teli szájjal!!! - Aztán ki-ki vérmérséklete szerint reagál. Aki először hallja, általában megpróbál nem röhögőgörcsöt kapni (több-kevesebb sikerrel), s csak aztán - rendezve sorait - ad neki teljesen igazat.

***

A telefon izgi, ezt minden gyerek tudja. Az enyémek legalábbis biztosan. Mondjuk sajnos néha meg is szólal, és olyankor anya elveszi, hogy beszélgessen valakivel ahelyett, hogy velük játszana. De legalább egy kicsit hagyja csöngeni, hogy lehessen táncolni. Időnként a telefonálók (főleg, ha azok történetesen a Nagyszülők) megpróbálnak kapcsolatot teremteni a zene elhallgatása miatt rendszerint elégedetlenül szemöldököt ráncoló aprókkal. Imike nem nagyon érti, mi jó van abban, hogy a füléhez nyomnak valamit, ami igazából arra való, hogy világítson vagy megegye az ember, így hát ő nem kommunikál. Bogi mérlegeli az idejét és a lehetőségeit, és vagy kijelenti, hogy nincs kedvem - ez esetben az utolsó hang kimondásakor már jó esellyel egy másik helyiségben tartózkodik -, vagy nagy kegyesen szóba áll az őt kéretővel. Valamelyik nap például Gödöllőidobos Nagyival beszélgetett:

- Hogy vagy?

- Jól.

- És Imike hogy van.

- Jól.

- Meggyógyult?

- Igen. Sárika beteg.

- Sárika beteg??? Mi baja szegénynek?

- Belázasodott.

- És mit adtál neki?

- Szurit.

- És nem gyógyult meg? Még mindig lázas?

- Igen.

- Akkor hideg vizes borogatás kell neki. Vagy hűtőfürdő.

- Jó! - vette az adást Bogi. és olyan hévvel nyomta a kezembe a telefont, hogy ha nem lettem volna elég gyors, valószínűleg elhajította volna. Neki ugyanis dolga lett: elrohant hűtőfürdőt csinálni, de olyan sebesen és céltudatosan, mint mikor életek forognak kockán...

***

Vannak dolgok, amiknek van értelmük, és vannak, amiknek egyáltalán nincs. Bogi szerint legalábbis néha használunk olyan szavakat, amiket biztosan csak félremondtunk véletlen. De szerencsére ő mindig rájön, hogy mit akartunk mondani! A múltkor a templomban néztünk meg mindent mise után: megbeszéltük, hogy azok a nagy fém rudak az orgonasípok, az ott Jézus élete a rajzokon, kifelé pedig belemártottuk a kezünket a szentelt vízbe. Hazafelé lelkesen mesélte is apának új élményeit orgonáról, Jézuskáról, pap bácsiról, és hogy anya belemártotta a kezét a szemtelen vízbe.

Még ugyanazon a napon az ebédfőzésnél Bogi a konyhaasztalon ülve kóstolgatott. A szalonna nagyon ízlett neki, többször meg is kérdezte, hogy anya, ez mi? A húsos szalonna sehogy sem fért a fejébe, néhány kör után feladta, hogy értelmes választ csikarjon ki belőlem, és rám szólt: Anya, adjál még húslevesszalonnát!

Színház az élet

Nem is olyan régen még azt a szép időszakot éltük, amikor Bogi elkezdett azonosulni önmagával. Ez a makóbogiság foglalkoztatta, ezt kereste mindenben, visszakanyarodott magához, napjában többször kinyilatkoztatta: Makó Bogi vatyok. Minden más megnevezést, becézést, játékot, szerepet visszautasított. Nem volt sem Angyalka, sem Bongyorka, sem Manóka, sem Kópé, sem kislány, sem Rongyi, semmi, senki "csak" Makóbogi.

Most, hogy már mindenkiben - talán saját magában is - tudatosította, ki is az a Makó Bogi, távolabb lépett egyet a kérdéstől. Most a kísérletezések ideje van, néha alig tudom követni, hogy éppen ki ő: Babóca, ki épp áfonyát szed; vagy Mazsola, aki fodrászosat játszik; vagy Pihe az elázott szárnyaival; vagy doktor néni vagy óvónéni vagy kukás bácsi vagy anyuka...

A játék persze úgy az igazi, ha valakivel játsszuk, bőkezűen osztogatja a szerepeket másoknak is. Erre a legmegbízhatóbb barát Imike, ő semmilyen szerepet nem utasít vissza. Volt már például doktor néni, Bogi lelkiismeretesen tanította neki, hogy hogyan kell őt megvizsgálni: nézd, Imike, így kell! - és közben nyomkodta a hasához a fonendoszkópnak kinevezett legó darabot. Most vizsgáld meg a torkom is! Nézd, így kell: ááá. És egyáltalán nem zavarta egyiküket sem, hogy Simi közben valami egészen mást játszik. Máskor meg, amikor Pihe, a pillangókislány épp a szoba közepén zúgó patakba esett, Simike volt a Napocska, aki a napsugaraival óvatosan simogatva megszárogatta az elázott szárnyacskákat...

Néha azért Makóbogi és a szerepe konfliktusba kerülnek. A múltkor épp Babóca volt, aki nem tudta felemelni egyedül a cseresznyét. Segélykérően nézett rám, én végszóra beléptem a szerepembe, segítettem feltenni a cseresznyét. Aztán ő közölte - ahogy az a mesében van -, hogy elindul haza, majd hanyagul odavetette, hogy anya, bosszúsan nézel? Annak rendje s módja szerint bosszúsan néztem, dobbantottam és méltatlankodtam: nem gondolod, hogy nekem is járna abból a cseresznyéből? Erre az jönne, hogy a két szereplő összevitatkozik a cseresznyén, ehelyett Bogi rám nézett nagy szemekkel, és szelíden válaszolt: De, adok neked!

Én Baltazár vagyok, a méhecske, és Imi Vendel, a szarvasbogár (mert az illik neki). A mi megnevezésünk nem változik akkor sem, ha ők épp nem Bogyó és Babóca, hanem Mazsola és Tádé; vagy Pihe és Napocska, mi akkor is maradunk "csak" Baltazár és Vendel. Foglalkozást válthatunk: néha óvó néni vagyok, máskor doktor néni vagy épp anyuka, de Baltazár és Vendel biztos.

Feltalál-ő

Van a színes-szagos, zörgős-zenélős játékoknak az a fajtája, ami történetesen gurul is, egészen pontosan azért, hogy járásra motiválja kis gazdáját. És vannak azok a szülők, nagyszülők, kedves rokonok, akik valamiért meg is veszik ezeket, hogy aztán kapjanak érte hideget-meleget. Mert ez a játék is (mint tulajdonképpen bármi, ami a babákhoz köthető) jól megosztja a nagyérdemű közönséget. Minket mondjuk nem annyira osztott meg, egyszerűen senkinek eszébe sem jutott ilyen tolható izével beállítani hozzánk...

Aztán van még egy jó hangos vitákra okot adó jelenség a baba járástanulásának vagy azt megelőző időszaknak a napirendjén: szabad-e kézen fogva járatni a gyereket? Hát, nálunk ez amolyan könnyű azt mondani kategóriába esett, és bizony-bizony a család minden egyes tagja lelkes rabszolgaságban görnyedezett a kis tipegő leánykánk kezeit markolva... Kapásból 4-5 okot fel tudnék sorolni, hogy miért, a lényeg mégis az, hogy Imikénél ezt már nem csináltuk. Senkinek nem jut eszébe egy elismerő mosolyért cserébe órákig körözni tíz négyzetméteren kacsatáncot lejtve.

Simi mindkét hiányt orvosolta, kitalálta a tutit. Fogja szépen a nagy széket, kitámaszt, és maga előtt tolva - a nem is színes, nem is zenélő, segédeszközzé előlépett találmányát - megy. Sétálgat szépen a szobában, míg a szőnyeg útját nem állja. Akkor kicsit bosszankodik, erőlködik, tolná tovább, s ha sehogy sem jó, keres magának más elfoglaltságot. Aztán, ha szerencséje van - és senki nem tette vissza a helyére a széket... -, a következő körre a szőnyeg felől kapja el a járópartnerét, és újra jöhet a mehet, a küszöbig. Az igazán nagy kihívást csak az jelenti, mikor Bogi is felméri a játékban rejlő lehetőségeket, és ráül a székre utazni...

Az év férfija

Házitündér