A Feleségem kérdezte a második gyerekünk születése után, hogy én hogyan emlékszem vissza terhességekre és születésekre. Nem tudtam azonnal válaszolni, kellett egy kis idő, hogy újra felidézzek mindent.
Az első gyereket nagyon vártuk.
Emlékszem friss házasokként, használt-új lakásban – ami még inkább csatatérre
emlékeztetett, mint otthonra – tudtuk meg a nagy Hírt. Hollywoodi romantikus filmekbe
illően Valentin napon mutatott először két csíkot a terhességi teszt. Előző
napi párbeszédünk a következőképpen zajlott, ami után vettünk egy terhességi
tesztet és a másnap reggeli pisiből megtudtuk az igazságot:
én: Szerintem
Te terhes vagy.
Ida: Szerintem Te hülye vagy.
én: De, szerintem Te terhes vagy.
Nagyon boldogok voltunk. Mind a ketten
vágytunk rá, mind a ketten szerettünk volna minél hamarabb gyerekeket és így
tökéletes volt az egész. Ida bepánikolt, hogy mi lesz, de akkor megnyugtattam,
hogy semmi különös, csak egy gyerekünk. :)
Onnantól kezdve számomra
izgalommal telt el a 9 hónap. Vártam már a picit, de állandóan aggódtam és
féltem, hogy minden rendben legyen. A Feleségemet óvtam mindentől, állandóan
ágyban fekvésre és pihenésre akartam kárhoztatni. Közölte, hogy nem beteg, csak
terhes. Ok-ok, de csak annyit vállalj, amennyit bírsz. Hát nem tudom, hogy hogy
bírt ennyit, de le a kalappal előtte. Egyetem, munka és lakásfelújítás még
amellé az apróság mellé, hogy TERHES! Utóbb kiderült, hogy a terhesség alatt
epeköve lett, amit a szülés után 1 hónappal meg is operáltak… Ida egy Rambo!
Gömbölyödött a pocak és mindegy
volt, hogy kisfiú vagy kislány, csak minden rendben legyen. Ida úgy érezte,
hogy kislány lesz és én reménykedtem benne, hogy igaza lesz. A lányok mégis
csak apásabbak. Közölte a doki, hogy kisfiú. Kicsit csalódtam, de nem baj, majd
a következő lány lesz és lesz egy FIAM! Aztán pár hét múlva azt mondta az
orvos, hogy mégis kislány. JEEEEE! Lesz kit elkényeztetnem.
Tervezgettük a babaszobát, Zsuzsi
nagyon király falat festett és szépen lassan berendezkedtünk a baba fogadására.
Nagyon sokszor meséltem és énekeltem a pocakban lakó kislányomnak és végül
eljött az október vége. Október 25-ére volt kiírva Ida, 24-én este én nyugodtam
hajtottam álomra a fejem, majd legszebb álmomból ébresztett Ida (kb 4:40 körül)
a következő párbeszéddel:
Ida: Imi, ébredj! Mennünk kell.
én: Hova?
Ida: A kórházba.
én: Miért?
Ida: Szülni. Elfolyt a magzatvíz.
Na akkor lefőttem. Kiderült, hogy
hajnalban végig csinálta a vajúdást egyedül egy hang nélkül a nappaliban.
Állítólag este már voltak fájások és én mértem is az időt, de erre én nem
emlékszem. A lényeg, hogy menni kéne, de nincs kocsink. Telefon az Anyóséknak
Gödöllőre, majd türelmetlen várakozás végül ralli a kórházba. Reggel 6-kor még
a parkoló bejárata nincs nyitva, keringünk egy szülő nővel a kis utcákban, hogy
megtaláljuk az ügyeletes portát. Nem hogy a parkoló bejárata, de a szülészet
bejárati ajtaja sem volt még nyitva, csengetés. Ezután felgyalogoltattak minket
a másodikra, ami nekem nem okozott gondot, de egy szülő nőnek azért gáz. Idának
meg se kottyant, két fájás között néhány lépcsőfok. A szülőszobán aztán már
látták, hogy ennek a fele sem tréfa. Hívták az ügyeletes dokit, majd a mi
orvosunkat is értesítették. Végszóra befutott a választott nőgyógyászunk is,
aki zökkenőmentesen levezényelte a villámgyors szülést. Na nem az Ő érdeme. Ezt
én is meg tudtam volna csinálni. Hiszen Ida mindent tudott. Nem tudom, hogy
honnan, biztos a vérében van, de mindent tökéletesen csinált. 6:00-kor értünk
be és 7:30-kor már sírt a kicsi lányunk, Boglárka. 2500g, 50 cm és napra
pontosan a kiírt dátumon született meg. Tökéletes kisbaba. Annyira pici volt
mindenki szerint, de nekünk egy óriás volt. A mi kicsi lányunk. Nagyon boldog
voltam. Reszketett mindenem és végtelenül örültem, hogy minden rendben van, mindenki
egészséges és jól van. Ida kiabálás nélkül, szinte csendben csinálta végig az
egészet. Nem gondoltam a filmek alapján, hogy ezt így is lehet, de Ő
megcsinálta. Imádom ezt a nőt!
Ezután jött az ismerkedés a
lányommal. Hogy kell megfogni? Hogy kell pelenkázni? Mit kell vele csinálni? Mi
az a böfiztetés? (Engem persze leszólna bárki ha kaja után böfögnék, de a
kicsinek kötelező. Hol itt az igazság?!) És szépen lassan beletanultam
mindenbe. Nagyon bejött ez az apa szerep. És ebben partner volt a Kislányom és
a Feleségem is. Mindkettőjüktől sokat tanultam és az egész olyan természetes
lett. Mintha mindig is lett volna egy gyerekünk. És az érzés, amikor azt a pici
emberkét a kezembe fogtam. Hát azt sose lehet elfelejteni. Akkor mondtam
Idának, hogy én gyorsan szeretnék egy másikat is. Ne várjunk sokat a kettő
között. És jó lenne, ha mind a kettő ilyen pici maradna mindig. :)
Bogi szépen cseperedett és a
tervektől eltérően, egy kicsit hamarabb esett újra teherbe Ida. Ajaj! Ezt most
Ő érezte meg. Nagy öröm újra, alig akarjuk elhinni. Most Ida volt nyugodt és én
kezdtem izgulni. Egy picit hamarabb jött, mint vártuk, de sebaj. Ida megérzése
igaznak bizonyult és a második kisfiú lett, (IV.) Makó Imre. Nagyon büszke
vagyok rá. Ő is tökéletes, de már most látszódik, hogy olyan mint az anyja, nem
tartja magát a tervekhez, menetrendekhez. Hát mi az kérem, hogy március 8
helyett február 15-én születik meg és hozza a frászt az apjára?! :)
Nem tudom, hogy miért, de sokkal
kevesebb figyelmet fordítottam a terhességre a második gyereknél. Azt hiszem
berezeltem. Mit kell kezdeni egy fiúval??? Milyen apaképet alakítsak ki benne?
Keménynek kell lennem? Vagy őt is kényeztethetem? Puszilgathatom? Az nem gáz?
Nem tudtam mit kezdeni ezekkel az érzésekkel és inkább a struccpolitikát alkalmaztam.
Nem a legjobb megoldás. Jobb lett volna Idával átbeszélnem és feloldani ezeket
a gátlásokat, szorongásokat és hülyeségeket. Azért így is énekeltem Mókuskát és
beszéltem a pocakhoz, csak kevesebbet.
Ida megint egy húzós időszakot
„választott” a terhességre. Egy 10 hónapossal, 3 hónapos terhesen tanítási
gyakorlat Gödöllőn, mellette szakdolgozat írás és egy orosz lány korrepetálása
a másik gyakorlat címén. Ismét lenyűgözött. Nem hittem, hogy sikerül neki és
próbáltam is lebeszélni arról, hogy belevágjon. (Mármint az aktív félévbe!) De
Ő nem tágított és megcsinálta! Ötös diploma és egy újabb tökéletes gyerek az
eredmény.
Március 8-ra terveztük a szülést
(legalábbis ezt jósolták az ultrahangos mérések alapján), ehelyett február
15-én szombaton reggel, amikor győzködtem Idát, hogy maradjon otthon és
pihenjen, legyen velünk és ne menjen kismama lelkigyakorlatra, akkor közölte,
hogy o-ó. Folyik a magzatvíz. DE MÉG VAN 3 HÉT! Hát futás a kórházba. Bogit
lepasszoltuk a nagyszülőkhöz, így miatta nem kell aggódni. Ralli a kórházba,
immár saját kocsival és KETTESBEN! A szülőszobán a vizsgálat után mondták, hogy
ez tényleg magzatvíz, de semmi pánik. Az orvosunk (aki legalább megnyugtatott
volna) külföldön volt. Hát persze, még ez is! Az ügyeletes doktornő elég
szimpatikus volt, de egy kicsit fiatal, ergo tapasztalatlan. Remek! A másik
alternatíva egy tök vadidegen, akit még sose láttunk és éppen a Balatonon van.
Hát kösz, nem. Maradjon a doktornő, ő legalább itt van ha kell. Gondoltam
akkor…
Egész nap a szülőszobán voltunk,
mert a magzatvíz egy része elfolyt, a méhszáj 1 ujjnyi. De fájás az nincs. Én
meg izgulok, hogy minden rendben legyen. Próbáltam nem mutatni Idának, de
izgultam. Végül este 20:30-kor amikor tisztáztuk az orvos kérdést, akkor a
doktornő javaslatára elkezdték adagolni az oxitocint, hogy induljanak be a
fájások. 23:10-kor mértük meg a szülésznővel közösen a Kisfiamat, aki 46 cm és
2440g és EGÉSZSÉGES! Persze akkor még nem látta gyerekorvos, így az izgalom
tovább tartott bennem, de legalább Ida jól van.
Nem gondoltam, hogy lehet simább
szülés, mint amilyen Bogival volt, de lehetett.
A kitolási szakasz pillanatok alatt a végére ért, 3-4 nyomásból kint
volt a pici. Pikk-pakk. Mondom én, mert nem én csináltam. De tényleg így tűnt,
hogy Idának is ennyi volt.
Az első gyereknél átaludtam a
vajúdást, így ez most újdonság volt nekem. Sajnáltam Idát és folyamatosan
figyeltem a CTG-t. De ezt is szemrebbenés nélkül csinálta végig. Nagyon sokat
segített, hogy Ida mondta, hogy ahol éppen járunk az Bogival mikor volt és így
tudtam, hogy már közel a vége. A szülésznő nem tudta olyan pontosan, mint Ida
és állította, hogy még óráink vannak hátra. Hát nem voltak. 22:30-kor
megállapította, hogy „tűnő feles méhszáj” és rohangált az orvos után, aki
persze, hogy éppen a műtőben volt. Na akkor volt egy kis izgalom megint, amikor
is a szülésznő (!) a következőt mondta:
Blanka: Ida, ne nyomjon. (Nem volt elérhető az orvos,
sem a helyettes orvos.)
Ida: Nem tudok nem nyomni!
Végszóra befutott az doktornő is
és egy komplikációmentes szülést vezényelt le percek alatt. Amikor megszületett
kicsi Simi és mérlegeltünk, akkor a szülésznő a kezembe adta, hogy fogja meg.
Ajaj. Hogy kell? De amikor már a kezembe volt, akkor tudtam, hogy jól csinálom.
Olyan ez, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. Ida azonnal beleszeretett,
de neki könnyű, mert a fiúk anyásak. Nekem kellett idő, amíg feldolgoztam, hogy
megszületett a Kisfiam és ez napokba telt. Az első itthon töltött nap után
ocsúdtam fel igazán és jöttem rá, hogy hülye vagyok. Hiszen Ő is az én
gyerekem, teljesen mindegy, hogy fiú vagy lány, az én dolgom „csak” annyi, hogy
szeressem és megóvjam amitől lehet.
Jó érzés volt, amikor rájöttem,
hogy Ő is ezt várja tőlem. Amikor Ida éppen Bogival foglalkozott és Imike
elkezdett sírni, hogy éhes, akkor felvettem és énekeltem neki (Mókuskát). És
elhallgatott. Megismert, ez tuti. És megnyugodott. Ez nagyon jó érzés volt!
Akkor egymás szemébe néztünk és mondtam neki, hogy szeretem és büszke vagyok
rá. Nem fogom elfelejteni ezt a pillanatot sem.
A szülés után egy héttel, szombat
délelőtt a nappali közepén ültem Bogi mellett, Imi a karomban és legóztunk.
Bogi megpuszilta a kisöccsét és együtt játszottunk, miközben Anya aludt még.
Akkor értettem meg igazán, hogy mi is a boldogság. BOLDOG VAGYOK! És büszke
vagyok a családomra: a feleségemre, akit nagyon szeretek és a (jelenleg MÉG
csak) két kis lurkóra, akik mindig feldobnak, akik mindig tudnak plusz energiát
adni és akik nélkül szegényebb lenne az életem. Köszönöm
nektek, hogy vagytok!
(Imi)
