Ez a megrövidített 9 hónap egész más volt, mint Bogival. Más apró jelei az érkezőnek, más hangulatok, kevesebb idő a lassításra, készülődésre. El is határoztam, hogy egy napot csak Rá szánok, hogy végre kicsit lelassítok hozzá, elmegyek a lelkigyakorlatra Melivel.
Hát, megérezte, hogy végre egy nap, ami csak érte van, de áttervezte a programot. Úgy gondolta, ha vele akarok ismerkedni, őt ismerjem meg, ne magammal beszélgessek. Így aztán 15-én reggel csöndesen, nagyon csöndesen kopogott: először azt gondoltam, rosszul halljuk. Azért mégis felhívtuk Ferit, hogy jöjjön Bogiért, kapkodva összepakoltunk, és elindultunk a kórházba. Ott kiderült, hogy az orvosunk külföldön van, a helyettese a Balatonon. Imi és Anya aggódtak. Nincs orvos, van helyette fertőzésveszély, császár lehet belőle... Persze nem mondták (miért ijesszenek rám?). Én tudtam, éreztem, hogy minden rendben lesz.
Egész estig csak kis csöpögéssel jelezte, hogy készüljetek, mindjárt itt vagyok, aztán 9 óra körül - kis segítséggel - elkezdett mind erősebben hírt adni magáról. Az egész nagyon gyors volt, nyugodt, csendes. Az idő nagy részében Imivel kettesben üdültünk a szülőszobán, néha jöttek csak megnézni, hogy rendben vagyunk-e. Imi kémlelte a ctg-t, időnként bemondta, hogy épp milyen erős a fájás :) Néha táncoltunk, úgy könnyebb volt, néha csak állt és várta, hogy jöjjön az enyhülés.
Mindenki a fájdalomra gondol a szülésnél, pedig, ami két fájás között van, ezerszer fontosabb. A nehézségekről hallani, pedig, ami utána van, sokkal izgalmasabb.
Összesen alig több, mint 2,5 óra telt el, mire egy erős kis hang jelezte: itt vagyok! Odatették egy pillanatra, aztán viszik is el: mérlegelés, öltözködés, melegedés. Örök időnek tűnt. Aztán visszajöttek ők ketten: a két férfi, és megint magunkra hagytak minket. Újra hármasban, csak közben minden más lett. Leírhatatlan érzés. Csak néztünk egymásra, néztük Őt, a kis magzatmázos jövevényt, aki békésen piehegett a karomban a nagy út után.
Gyönyörû írás!!! naná, hogy ezt is megkönnyeztem :-)
VálaszTörlés