A legfiúsabb fiú

"Nála fiúsabb fiút én még nem láttam! De komolyan! Szóljatok, ha találtok benne valami lányosat!" - Hogy kit mutattak be így új társaságban, az (számunkra legalábbis) egyértelmű. A legifjabb Makó Imre ízzig-vérig fiú: a tekintete, a tevékenysége, a reakciói, de még a gondolatai is (szerintem legalábbis). A szókincséről meg aztán ne is beszéljünk, mert az aztán igazán és sztereotípan férfias: 5 szóval le tudja írni és mozgatni tudja az egész világot.

Hogy a fiúk anyásak, arról neki egyszerűen elfelejtettek szólni. Anya jó és hasznos, anya kéznél van és egész készséges is, néha jár neki puszi meg ölelés. De anya közel sem olyan érdekes, mint egy férfi. Mondjuk, mint apa! Ha apa belép, anya nyugodtan leülhet pihenni, mert valami nagyobb izgalom van a láthatáron. Apa például szerel, amibe be lehet segíteni! Apa tud énekelni (anya is tud, de az néha kicsit már uncsi), apa még focizni is szokott (amiért anya nagyon viccesen tud morogni). És különben is, apának lehet éjjel is szólni, azonnal jön, apa felkel reggel is, nem csak az ember kezébe nyom egy játékot időhúzás gyanánt... Szóval apa egyértelműen a legtutibb!
De ha apa épp nincs kéznél (mert például elutazott vagy egyszerűen csak dolgozni ment), jöhet (sőt, jöjjön!) PAPA. A papa igazi varázsszó, a teljes Simiszótár legékesebb darabja. Ráadásul apa csak egy van, na de papa! Papából van kettő! Van motoros-szerelős-ölbe ülve magyarázós Papa. Övé Gödöllőn az egész garázs, ha Nagyi véletlen odatéved, méltatlankodva jelzi is, hogy -Mama?? PAPA!! - szóval hogy ott lányoknak semmi keresnivalója, ahol csavarok, fúrók és motorok vannak. Természetesen a világ összes motorja gödöllői Papáé, vagy ha nem, hát akkor is őt idézi fel. És van mindig játszós-pocakcsúzdás-nevetős Papa, aki ráadásul napokig közel van, és reggel egyből aktív, nem úgy mint anya meg apa... Csak az a baj, hogy mindkét Papa elmegy egyszer, ráadásul viszik magukkal a Mamákat is. Még szerencse, hogy napokig lehet integetni az ablakban, ha nekik nem is, hát az emléküknek!
A két Papa és a két Mama egymás mellett laknak a fényképalbumban. Ez nagy szerencse, mert ha épp hiányoznak, elég csak egy oldalt kikeresni, és máris lehet felváltva örülni, és mutogatni: Papa, Papa, Mama, Mama.

Hogy Imike rafkós kis teremtés, arra minden hozzánk látogató gyorsan rájön: elég csak ránézni arra a huncutul szende vigyorra, azokra a sandán bazsalygó szemekre, arra a magabiztosságra, amivel jár-kel a nagy világban... Azon viszont, hogy mennyire nagyon rafkós, még mi is meglepődünk néha. Az egyik barangolós délutánunk alkalmával például, amikor történetesen mi, öreg szülők kezdünk már fáradni, és hazafelé gondoltuk venni az irányt, ő mindent megtett azért, hogy visszafelé haladhasson. Mikor már ötödjére fordultunk vissza megnézni magunkat annak a szép nagy üvegajtónak a tükrében, ami mellett eljöttünk, Imi kezdte unni a dolgot, és egyszerűen elé állt, hogy ne tudjon visszamenni. Kicsi fia egyszer-kétszer megpróbálta kikerülni, mivel azonban ezt egy egyszerű arréb lépéssel újra meg újra megakadályozták, hatásosabbat eszelt ki. Felmutatott az égre a szokásos aaa kíséretében (jelen szövegkörnyezetben értsd: "Ott a repülő"), majd mikor az apja követte a tekintetével a kis égre mutató ujjacskát, egész egyszerűen elsurrant az óvatlan felügyelő mellett...

A legfiúsabb fiú legkedvesebb játéka egy kis kék rendőrautó két kis rendőrbácsival. Kinyitható ajtók, ki-be pakolható figurák, szirénázó-világító jelzőfények. 1-2 óra tuti móka, s ha egyedül már unalmas, anyát is be lehet vonni. Ez a tevékenységbe bevonás egyébként is nagy erőssége Imikének. Egy fiú legyen kezdeményező, ugyebár. Hát ő kezdeményez: kézen fog és húz. Az a kedvencem, amikor szépen egyesével leülteti az egész családot a nappali közepére, és néhány másodpercig csak sütkérezik az együttlétben, aztán felpattan és hoz valami játékot: labdát, legót, valami közösségépítőt.

De azért találok "lányosat" is, ha nagyon akarok. Mert hízelegni talán csak az apja tudhatott így kisfiú korában. Igazi odabújós, puszilgatós, szép nagy szemeket meresztős kéréssel. És ha ennek valaki mégis ellent tudna állni, hát, arra vannak a krokodilkönnyek...

Pillangók

Pillangókkal kelek, pillangókkal fekszem. Nem (csak) azokkal a híres, gyomorban röpködős boldogságpillangókkal. Hímzettekkel, festettekkel, rajzoltakkal, pöttyösökkel, egyszínűkkel. Kicsi kis pillangójelekkel.

Mert két hét múlva a mi kicsi, színes pillangónk kibújik az otthon bábjából, nekiindul, hogy kipróbálja mesés kis szárnyait. Hogy legyen egy saját világa, a saját feladataival, a saját élményeivel, a saját tapasztalataival.

Hímezgetem a kis pillangókat az aprócska ruháiba, büszkén figyelem, ahogy izgatottan készül ő is. Közben pedig próbálom visszaverni azt az egyre növekvő feszültséget, amit érzek. Hiszen többé nem fogom látni, mi történik vele minden percben. Többé nem fogom tudni, mit érez minden percben. Többé nem befolyásolhatom állandó és nyughatatlan gondoskodással, hogy mi veszi körül, milyen hatások érik, ki szól hozzá. Csak remélhetem, hogy jól "felkészítettük" arra, ami rá vár. Hogy elég nyitott és ügyes és talpraesett és erős, hogy másra is rábízza magát. És aggódva gondolok rá, hogy mi lesz, ha nem tudom tartani az ígéreteim: ha nem is lesz olyan kedves az óvónéni, ha nem is lesz olyan finom az ebéd, ha nem is lesz olyan könnyű játszani a gyerekekkel, ha nem is lesznek olyan érdekesek a foglalkozások... És érzem, ahogy máris hárítok és tolom a felelősséget a rossz napokon: mert az óvónéni biztos nem figyel rá eléggé, mert a többi gyerek biztos neveletlen, mert a közétkeztetés mégiscsak vacak...

És ez akkor is így van, ha tudom, hogy nincs így. Tudom, hogy elég erős, nagy, bátor és talpraesett. Tudom, látom, érzem, hogy épp itt az ideje, hiszen sóvárogva vágyik rá. Kicsit félve, várakozva kérdezgeti nap mint nap, hogy mikor lesz már szeptember. Mert szeptember elsejétől megy az oviba. És kíváncsian várja, hogy mi lesz ott, kik lesznek ott, mi fog ott történni, és szelíden kéri, ha beszélgetünk róla, hogy anya, meséld el még egyszer.

És én kíváncsian várom, hogy milyen lesz ott neki. Vajon mit mutat majd meg magából? Vajon lesznek barátai, vagy egyedül játszik majd szívesebben? Vajon mit fognak szólni hozzá a gyerekek? És mit fog csinálni, ha igazságtalanság éri? És ő hányszor lesz igazságtalan? Vajon mit fognak szólni hozzá az óvónénik? Meg fogják sejteni, hogy ki ő? Vajon megmutatja majd, hogy mi mindent tud? És vajon milyen lesz a többi gyerekhez képest? Naná, már most hasonlítgatok, és naná, már most lefőzte az összes képzeletbeli gyereket. Mert okosabb és szebb és ügyesebb és kedvesebb mindegyiküknél. Na jó, talán egy kicsit kisebb, de valamiben a többieknek is nyerniük kell...