Szeretet

("Hogyan osztod meg a szereteted a gyerekeid között?"

"Nem osztom meg. Megsokszorozom.")

Mért olyan ismerős ez az idegen érzés?

A lelkiismeret-furdalás tulajdonképpen Bogi megszületése óta gyakran beköszönő vendég nálam. A tudat, hogy a mi felelősségünk, hogy hogy alakulnak a napjai, hogyan alapozzuk meg az egész életét, az egészséges személyiségét, folytonos aggódást teremt, s minden nap százszori újragondolását, hogy ma vajon mit rontottam el. 

Imivel a Bogi születése előtt még időben tisztáztuk, hogy egyikünk sem hisz a "Ferber-módszerben", tudniillik, hogy hagyni kell a babát sírni, különben nem tanul meg önállónak lenni. Így hát, ha segítséget kért, igyekeztünk segíteni neki, felvettük, ringattuk, beszélgettünk vele. Egyelőre úgy tűnik, ezt meg is hálálja, és azt sem mondhatnám, hogy baj lenne az önállóságával. Sőt. :)

Most viszont, Imikével kicsit más minden. Kevesebb idő jut csak neki: nem tudunk akár órákig énekelgetve sétálgatni a kettőnk örömére, kevesebbet beszélgetek vele, mikor ébren van. Sokszor előfordul, hogy nem tudok egyből szaladni hozzá, amikor kéri, és ilyenkor mindig az az érzésem, hogy magára hagyom. Közben pedig úgy is érzem, hogy ha mindig egyből rohannék, Bogit hagynám magára.

Igyekszem úgy alakítani a napirendünket, hogy legyen legalább egy-egy óra a napban, amikor teljes figyelmemmel csak az egyikük felé tudok fordulni: ha Simi alszik, Bogizok, ha Bogi alszik, Imikézek; de azt érzem, ez kevés.

Tudom, hogy akkor is velük vagyok, mikor hármasban vagy négyesben játszunk. Tudom, hogy a mondókát, éneket, amit Bogi kér, már kettőjüknek mondom, éneklem s hogy így a kisfiam is töltődik. Tudom, hogy van, amiből többet kap: őt élete legelső pillanatától fogva még egy óvó tekintet követi.

De sokszor gondolok rá félve, hogy vajon megkapja-e ugyanazt, amit Bogi megkapott...

Ajándék

"Bogi még nem is tudja, milyen ajándékot kapott általatok."  Ezt kaptam sms-ben Nagymamámtól Imike születésének másnapján. És mennyire igaz! Bogi ajándékot kapott!

Mitagadás, tartottunk tőle, hogy hogy fogja fogadni, hogy oda a "fele királyság". Sokfelől hallottuk, hogy a testvérféltékenység garantált, tervezgettük, hogy hogyan enyhítsük majd, illetve, hogy hogyan tudjuk majd biztosítani, hogy ugyanannyira vagy még inkább szeretettnek érezze magát, mint eddig.

Bogi azonban minden félelmünkre rácáfolt, úgy fogadta a kicsi jövevényt, mint aki pontosan tudja, ki ő, miért van itt, és azt is, hogy ez örömteli. Az első puszit a kórházba adta az öccsének, azóta is, néha, ha arra jár, megsimogatja a kezét, lábát (mert azt szabad), megpuszilja a kis fejét. És örül, büszke magára. Sokszor persze műsor ez, alkalom arra, hogy magára irányítsa a figyelmet, bezsebelje a dicséretet. De időnként arra lépek be a gyerekszobába, hogy áll a kiságy mellett és ismerkedik, kukucskál vagy simogatja a kistestvérét.

Ha sír a kicsi, szól, hogy "Ava! Baba!" és hozzáteszi, hogy "Hamma" vagy "Bűű" (tudnillik büdös, tisztába kell tenni). Pedig néha jobban örülne, ha inkább vele foglalkoznék, néha int, hogy anya, most ne, most inkább velem játssz. És olyankor elmondom, hogy most KicsiSimi éhes, adok neki enni, de utána együtt játszunk, és akkor megvárja, és hozza a kis bögréjét, hogy "Ava!Hamma!", és tölti nekem a teát a kancsójából, és hozza a kis kanalakat, és gondoskodik rólam, amikor etetek. Máskor megkérem, hogy addig szedje össze a legót, rakja fel a szervizkocsira a tányérkáit vagy hozza ki a pelenkázót, ami éppen eszembe jut, ő pedig megy, és megteszi boldogan, aztán tapsol és begyűjti a dicséretet. Egy hete vagyunk itthon hármasban napközben, egyetlen hiszti nélkül. Hálás vagyok neki érte, és nagyon-nagyon büszke vagyok rá.

Attól is tartottam, titkon, belül, hogy az én kapcsolatom hogyan fog változni vele. Féltem, hogy nem lesz elég időm és türelmem, aggódtam, hogy csökkenni fog a ragaszkodása. Elterveztem, hogy az esti altatások rendjét -ha törik, ha szakad- megtartjuk közel úgy, ahogy volt, hogy biztosan legyen olyan időszak a napban, ami csak az övé. Mikor hazajöttünk a kórházból, az első itthon töltött este Imi foglalkozott Simivel, én vittem Bogit lefeküdni. Szépen lefeküdt az ágyába, ahogy szokott, én pedig fölé hajolva énekeltem az altatót. Egyszer csak kivette a szájából a kezét, abbahagyta a saját hajának simogatását, felém fordult, és az én arcom simogatta egész addig, míg el nem aludt. Én pedig zokogva jöttem ki a szobából.

A legfurcsább, hogy a környezetünkben sokan mégsem ezt észlelik. Mintha kicsit beleragadtak volna abba a sablonba, hogy az új családtag, a változás automatikusan együtt jár valami érdekcsorbulással. Nem azt látják, hogy Bogi ajándékot kapott, aki teste és vére. Amikor azt érzem, hogy meg akarják védeni őt valami szükséges rossztól, vagy azt látom a körülöttünk lévőkön, hogy úgy érzik, kedvencet kell választaniuk, valami borzalmasan erős ösztön támad fel és lázad bennem, sikítva védeném a másikat. Mert ebben az esztelen választásban nincsenek csak vesztesek.

Fogas kérdés

Bogi kb. 4 hónapos kora óta minden változásra volt egy kézenfekvő, jó magyarázatunk: biztos jön a foga. Ha nyűgös volt, rosszul aludt, többet rágcsált vagy nyálazott, tudtuk, ez bizony csak fogzás lehet! Még Dentinoxot is beszereztünk. Aztán vártunk, kukucskáltunk, nyomkodtuk az ínyét, de semmi. Persze nem kellett sokat várni, alig több, mint egy év múlva ki is bújt az első fogacska. Minden előzetes jel nélkül: se nyál, se rágcsálás, se éjszakázás. Hát, ennyit a remek szülői megérzéseinkről... :)