"Bogi még nem is tudja, milyen ajándékot kapott általatok." Ezt kaptam sms-ben Nagymamámtól Imike születésének másnapján. És mennyire igaz! Bogi ajándékot kapott!
Mitagadás, tartottunk tőle, hogy hogy fogja fogadni, hogy oda a "fele királyság". Sokfelől hallottuk, hogy a testvérféltékenység garantált, tervezgettük, hogy hogyan enyhítsük majd, illetve, hogy hogyan tudjuk majd biztosítani, hogy ugyanannyira vagy még inkább szeretettnek érezze magát, mint eddig.
Bogi azonban minden félelmünkre rácáfolt, úgy fogadta a kicsi jövevényt, mint aki pontosan tudja, ki ő, miért van itt, és azt is, hogy ez örömteli. Az első puszit a kórházba adta az öccsének, azóta is, néha, ha arra jár, megsimogatja a kezét, lábát (mert azt szabad), megpuszilja a kis fejét. És örül, büszke magára. Sokszor persze műsor ez, alkalom arra, hogy magára irányítsa a figyelmet, bezsebelje a dicséretet. De időnként arra lépek be a gyerekszobába, hogy áll a kiságy mellett és ismerkedik, kukucskál vagy simogatja a kistestvérét.
Ha sír a kicsi, szól, hogy "Ava! Baba!" és hozzáteszi, hogy "Hamma" vagy "Bűű" (tudnillik büdös, tisztába kell tenni). Pedig néha jobban örülne, ha inkább vele foglalkoznék, néha int, hogy anya, most ne, most inkább velem játssz. És olyankor elmondom, hogy most KicsiSimi éhes, adok neki enni, de utána együtt játszunk, és akkor megvárja, és hozza a kis bögréjét, hogy "Ava!Hamma!", és tölti nekem a teát a kancsójából, és hozza a kis kanalakat, és gondoskodik rólam, amikor etetek. Máskor megkérem, hogy addig szedje össze a legót, rakja fel a szervizkocsira a tányérkáit vagy hozza ki a pelenkázót, ami éppen eszembe jut, ő pedig megy, és megteszi boldogan, aztán tapsol és begyűjti a dicséretet. Egy hete vagyunk itthon hármasban napközben, egyetlen hiszti nélkül. Hálás vagyok neki érte, és nagyon-nagyon büszke vagyok rá.
Ha sír a kicsi, szól, hogy "Ava! Baba!" és hozzáteszi, hogy "Hamma" vagy "Bűű" (tudnillik büdös, tisztába kell tenni). Pedig néha jobban örülne, ha inkább vele foglalkoznék, néha int, hogy anya, most ne, most inkább velem játssz. És olyankor elmondom, hogy most KicsiSimi éhes, adok neki enni, de utána együtt játszunk, és akkor megvárja, és hozza a kis bögréjét, hogy "Ava!Hamma!", és tölti nekem a teát a kancsójából, és hozza a kis kanalakat, és gondoskodik rólam, amikor etetek. Máskor megkérem, hogy addig szedje össze a legót, rakja fel a szervizkocsira a tányérkáit vagy hozza ki a pelenkázót, ami éppen eszembe jut, ő pedig megy, és megteszi boldogan, aztán tapsol és begyűjti a dicséretet. Egy hete vagyunk itthon hármasban napközben, egyetlen hiszti nélkül. Hálás vagyok neki érte, és nagyon-nagyon büszke vagyok rá.
Attól is tartottam, titkon, belül, hogy az én kapcsolatom hogyan fog változni vele. Féltem, hogy nem lesz elég időm és türelmem, aggódtam, hogy csökkenni fog a ragaszkodása. Elterveztem, hogy az esti altatások rendjét -ha törik, ha szakad- megtartjuk közel úgy, ahogy volt, hogy biztosan legyen olyan időszak a napban, ami csak az övé. Mikor hazajöttünk a kórházból, az első itthon töltött este Imi foglalkozott Simivel, én vittem Bogit lefeküdni. Szépen lefeküdt az ágyába, ahogy szokott, én pedig fölé hajolva énekeltem az altatót. Egyszer csak kivette a szájából a kezét, abbahagyta a saját hajának simogatását, felém fordult, és az én arcom simogatta egész addig, míg el nem aludt. Én pedig zokogva jöttem ki a szobából.
A legfurcsább, hogy a környezetünkben sokan mégsem ezt észlelik. Mintha kicsit beleragadtak volna abba a sablonba, hogy az új családtag, a változás automatikusan együtt jár valami érdekcsorbulással. Nem azt látják, hogy Bogi ajándékot kapott, aki teste és vére. Amikor azt érzem, hogy meg akarják védeni őt valami szükséges rossztól, vagy azt látom a körülöttünk lévőkön, hogy úgy érzik, kedvencet kell választaniuk, valami borzalmasan erős ösztön támad fel és lázad bennem, sikítva védeném a másikat. Mert ebben az esztelen választásban nincsenek csak vesztesek.
Egyszerûen hihetetlen, hogy a nôk, az anyák mi mindenre képesek! Le a kalappal! Mint a "környezet" egyik tagja, csak néhány gondolatot hadd osszak meg az utolsó bekezdés kapcsán. Magamból indulok ki, de veszem a bátorságot és feltételezem, hogy vannak még hasonlóan gondolkozók. Én is azt gondolom, hogy Bogi csak nyert vele, hogy testvért kapott, ez természetes. Mint ahogy az is, hogy a családtagok, rokonok, barátok figyelme hasonlóan cikázik a fókuszpontok között, mint az anya a Vonalérintôben. Hiába no, önzôek vagyunk, abban a másfél-két órában a legnagyobb dózisú örömöt és szórakozást akarjuk kapni, amit csak lehet. Erre jelenleg egy másféléves, aki szinte minden nap produkál valamilyen látványos fejlõdést, persze, hogy nagyobb lehetôséget ad, mint egy csecsemô moszatkorban. Még ki sem röhögtük magunkat rendesen a "lallán", máris itt a "ko-ko-ko" :-) De nem lesz ez mindig így, a fókusz nem állandó. Kicsisimi már reagál, visszamosolyog úgy, hogy szabályosan érzem, elgyengülök. Aztán, amikor Imi lesz másfél, akkor ô lesz a figyelem központjában, mert akkor Bogi már "nagylány" lesz, lassabban jönnek az új produkciók. Aztán Bongyorka iskolába megy, minden figyelem újra arra, hogyan kanyarítja a betûket, hogyan tanul meg olvasni, milyen okos, szorgalmas! Aztán, amikor már mindez természetes lesz felsôs nagyként, megint a kicsi követel magának figyelmet, mivel kiderül, apja zseniális matekos agyát örökölte, és rúgja a bôrt, hogy a Barcelona utánpótlás edzôi emailekkel árasztják el a szülôket (jó, csak viccelek, valójában az Atma érdeklôdik... na jó, legyen RMA :-))). És így tovább. Nem arról van szó, hogy kedvencet választunk örökre, hanem csak arról, hogy azt a kevés idôt igyekszünk minél hatékonyabban kihasználni, mert éhezünk a jóra, a viccesre, a szórakoztatóra, a tanulságosra. Ne féltsd ôket annyira (csak kicsit) a fókusz cikázásától, megküzdeni a figyelemért, illetôleg elviselni annak hiányát az életre nevel. Az én tapasztalataim szerint az iskolákban a tanárok, az egyetemeken az oktatók, a munkahelyeken a fônökök, a hivatalokban a hivatalnokok, egyikôjük sem úgy mûködik mint egy jóságos, melegszívû anya. Bogi tényleg ajándékot kapott: nemcsak játszótársat és örök szövetségest, hanem olyan nevelési "eszközt" is egyúttal, amely - kiegészítve az Anya egyensúlyra törekvéseivel - késôbb több esélyt adhat a boldogulásra. Puszillak, Zsonglôr!
VálaszTörlésIgazad van, aláírom. De ezt ne érezzem én. És pláne ne érezzék ők!
VálaszTörlés