Gyorsanszálló hosszú hónapokat hagytunk magunk mögött. Nem felejtettem el, hogy jó lenne megörökíteni, hogyan telnek a napok, s az élmény, esemény sem lett kevesebb, csak hát az idő. Vagyishogy az is épp annyi, mint volt: napi 24 óra, csak egy kicsit több hozzá a munka, olykor-olykor nehezen férünk bele ebbe a szűkre szabott kis időbe. Pedig mennyi-mennyi fontos és nagy dolog történt!
Azt tudtuk, hogy a pihengetős, napozgatós laza nyár után jön a nehezebb időszak: kezdődik az egyetem, a tanítási gyakorlat, a diplomaírás (így jár, aki a nyarat ellébecolja...). Mielőtt azonban megérkezett a dolgos ősz, Valaki más kopogtatott. Csendes kis üzenet volt, először csak nekem, a szívemnek: Kész vagy? Jövök!
Napokig csak forgattam magamban a gondolatot, játszottam vele, mi lenne ha... Lehet, hogy tényleg kopogás? Imi azt mondta, képzelődöm. De az érzés, hogy nem képzelet, nem játék: Valaki épp valósággá válik, egyre nőtt, elhessegethetetlenül vissza-vissza szállt, incselkedett velem. Addig-addig, hogy megpróbáltuk kérdőre vonni: ha itt vagy, hát mutasd! Nem mutatta, negatív lett a teszt. Aztán a következő és az azutáni is. Végül úgy döntött, mégis ad jelet. Imi nem tudta, szabad-e örülni. Mikor látta, hogy szabad -- mert tervek jönnek-mennek, ez valami sokkal fontosabb --, akkor aztán szinte ugrált, s azonnal ébresztette a családot. (Persze ennyit arról, hogy csak az elsőt nem bírjuk titokban tartani...)
Ahogy bizonyossá vált, hogy Valaki jár a fák hegyén, más érzés is mocorogni kezdett. Még nem kerestünk nevet (rég tudtuk már úgyis, de a játék kedvéért nem vallottuk be magunknak se), még nem mondtuk senkinek, hisz a tudomány csak hosszú hetekkel később állapította meg, mégis Ő súgta, ahogy súgta annak idején Bogi is, hogy kicsoda.
Most már tudjuk, hogy egy kicsi Imi érkezik. :)
