Gyerekszáj #8

Felmerült a gyanú, hogy Bogi valahol rejteget egy füzetet, amibe mindenfélét jegyzetel... Mostanság például a pontosító, hatáskeltő szavakat gyűjti és használja nagy elánnal. Mi meg próbáljuk az őt megillető komolysággal kezelni a helyzetet, akkor is, mikor ilyenek hagyják el a száját:

- Bogi, szabad bántani bárkit?

- Nyilván nem.

- Mit mondtál Petinek?

- Egyáltalán semmit.

- Folytatom a munkát. Csokis tortát sütök, az munka. Hát persze, hogy munka! (ezt jól megbeszélte magával...)

- Bogi, óvatosan, figyelj oda arra, amit csinálsz!
- Hát persze, hogy oda figyelek!

- Apaaaa, hol vagy már megint?

***

A Bogi logikája és éleslátása kifogástalan, ezt időnként bizonyítja. Tegnap például azzal igyekeztem kicsit pihenésre fogni a két kis szélvészt, hogy a kamera felvételeit nézegettük. Rettentően élvezik ezt a tevékenységet: színes is, mozog is, hangja is van, ráadásul magukat nézhetik. Épp Imikét néztük a miniképernyőn, ami miatt persze Bogi egyből reklamált, hogy most már keressünk Bogisat! Kerestünk is, boldogan pakolgatták a filmen egymás mellett a legókat, mikor azonban a kamera elfáradt, villantott egy párat, majd elment aludni. Simi egyszerűen felhagyott az eszköz megszerzésére indított ostrommal, így működőképtelenné válva már nem volt olyan izgalmas. Bogi viszont hangot adott elégedetlenségének:
- Nézzünk még Bogit!
- Nem tudunk, drágám, lemerült a kamera. - próbáltam magyarázkodni.
- Akkor keressünk másik Bogisat! - sose adja fel...
- Mondom, hogy nem tudunk, az elem merült le!
- Akkor keressünk másik elemet! - jött rá a megoldásra ő...

***

Bogi szabálykövető. Ez körülbelül annyira megcáfolhatatlan tény, mint az, hogy gyerek és lány. Az ő szabálykövető természete rákényszerít bennünket is, hogy jobban odafigyeljünk magunkra. Egészen szó szerint rákényszerít, ugyanis, ha felelőtlen szülőként felrúgunk egy szabályt, amit neki pedig szépen lelkiismeretesen és nagyon komolyan elmagyaráztunk, hát azt bizony nem hagyja szó nélkül. Mostanában az evés körüli szabályok vannak terítéken, a kívánatos evőeszköz-használat mellett az illemszabályok is. Így aztán napjában többször rászól az éppen szabályhágóra, hogy:

- Nem beszélünk teli szájjal!!! - Aztán ki-ki vérmérséklete szerint reagál. Aki először hallja, általában megpróbál nem röhögőgörcsöt kapni (több-kevesebb sikerrel), s csak aztán - rendezve sorait - ad neki teljesen igazat.

***

A telefon izgi, ezt minden gyerek tudja. Az enyémek legalábbis biztosan. Mondjuk sajnos néha meg is szólal, és olyankor anya elveszi, hogy beszélgessen valakivel ahelyett, hogy velük játszana. De legalább egy kicsit hagyja csöngeni, hogy lehessen táncolni. Időnként a telefonálók (főleg, ha azok történetesen a Nagyszülők) megpróbálnak kapcsolatot teremteni a zene elhallgatása miatt rendszerint elégedetlenül szemöldököt ráncoló aprókkal. Imike nem nagyon érti, mi jó van abban, hogy a füléhez nyomnak valamit, ami igazából arra való, hogy világítson vagy megegye az ember, így hát ő nem kommunikál. Bogi mérlegeli az idejét és a lehetőségeit, és vagy kijelenti, hogy nincs kedvem - ez esetben az utolsó hang kimondásakor már jó esellyel egy másik helyiségben tartózkodik -, vagy nagy kegyesen szóba áll az őt kéretővel. Valamelyik nap például Gödöllőidobos Nagyival beszélgetett:

- Hogy vagy?

- Jól.

- És Imike hogy van.

- Jól.

- Meggyógyult?

- Igen. Sárika beteg.

- Sárika beteg??? Mi baja szegénynek?

- Belázasodott.

- És mit adtál neki?

- Szurit.

- És nem gyógyult meg? Még mindig lázas?

- Igen.

- Akkor hideg vizes borogatás kell neki. Vagy hűtőfürdő.

- Jó! - vette az adást Bogi. és olyan hévvel nyomta a kezembe a telefont, hogy ha nem lettem volna elég gyors, valószínűleg elhajította volna. Neki ugyanis dolga lett: elrohant hűtőfürdőt csinálni, de olyan sebesen és céltudatosan, mint mikor életek forognak kockán...

***

Vannak dolgok, amiknek van értelmük, és vannak, amiknek egyáltalán nincs. Bogi szerint legalábbis néha használunk olyan szavakat, amiket biztosan csak félremondtunk véletlen. De szerencsére ő mindig rájön, hogy mit akartunk mondani! A múltkor a templomban néztünk meg mindent mise után: megbeszéltük, hogy azok a nagy fém rudak az orgonasípok, az ott Jézus élete a rajzokon, kifelé pedig belemártottuk a kezünket a szentelt vízbe. Hazafelé lelkesen mesélte is apának új élményeit orgonáról, Jézuskáról, pap bácsiról, és hogy anya belemártotta a kezét a szemtelen vízbe.

Még ugyanazon a napon az ebédfőzésnél Bogi a konyhaasztalon ülve kóstolgatott. A szalonna nagyon ízlett neki, többször meg is kérdezte, hogy anya, ez mi? A húsos szalonna sehogy sem fért a fejébe, néhány kör után feladta, hogy értelmes választ csikarjon ki belőlem, és rám szólt: Anya, adjál még húslevesszalonnát!

Színház az élet

Nem is olyan régen még azt a szép időszakot éltük, amikor Bogi elkezdett azonosulni önmagával. Ez a makóbogiság foglalkoztatta, ezt kereste mindenben, visszakanyarodott magához, napjában többször kinyilatkoztatta: Makó Bogi vatyok. Minden más megnevezést, becézést, játékot, szerepet visszautasított. Nem volt sem Angyalka, sem Bongyorka, sem Manóka, sem Kópé, sem kislány, sem Rongyi, semmi, senki "csak" Makóbogi.

Most, hogy már mindenkiben - talán saját magában is - tudatosította, ki is az a Makó Bogi, távolabb lépett egyet a kérdéstől. Most a kísérletezések ideje van, néha alig tudom követni, hogy éppen ki ő: Babóca, ki épp áfonyát szed; vagy Mazsola, aki fodrászosat játszik; vagy Pihe az elázott szárnyaival; vagy doktor néni vagy óvónéni vagy kukás bácsi vagy anyuka...

A játék persze úgy az igazi, ha valakivel játsszuk, bőkezűen osztogatja a szerepeket másoknak is. Erre a legmegbízhatóbb barát Imike, ő semmilyen szerepet nem utasít vissza. Volt már például doktor néni, Bogi lelkiismeretesen tanította neki, hogy hogyan kell őt megvizsgálni: nézd, Imike, így kell! - és közben nyomkodta a hasához a fonendoszkópnak kinevezett legó darabot. Most vizsgáld meg a torkom is! Nézd, így kell: ááá. És egyáltalán nem zavarta egyiküket sem, hogy Simi közben valami egészen mást játszik. Máskor meg, amikor Pihe, a pillangókislány épp a szoba közepén zúgó patakba esett, Simike volt a Napocska, aki a napsugaraival óvatosan simogatva megszárogatta az elázott szárnyacskákat...

Néha azért Makóbogi és a szerepe konfliktusba kerülnek. A múltkor épp Babóca volt, aki nem tudta felemelni egyedül a cseresznyét. Segélykérően nézett rám, én végszóra beléptem a szerepembe, segítettem feltenni a cseresznyét. Aztán ő közölte - ahogy az a mesében van -, hogy elindul haza, majd hanyagul odavetette, hogy anya, bosszúsan nézel? Annak rendje s módja szerint bosszúsan néztem, dobbantottam és méltatlankodtam: nem gondolod, hogy nekem is járna abból a cseresznyéből? Erre az jönne, hogy a két szereplő összevitatkozik a cseresznyén, ehelyett Bogi rám nézett nagy szemekkel, és szelíden válaszolt: De, adok neked!

Én Baltazár vagyok, a méhecske, és Imi Vendel, a szarvasbogár (mert az illik neki). A mi megnevezésünk nem változik akkor sem, ha ők épp nem Bogyó és Babóca, hanem Mazsola és Tádé; vagy Pihe és Napocska, mi akkor is maradunk "csak" Baltazár és Vendel. Foglalkozást válthatunk: néha óvó néni vagyok, máskor doktor néni vagy épp anyuka, de Baltazár és Vendel biztos.

Feltalál-ő

Van a színes-szagos, zörgős-zenélős játékoknak az a fajtája, ami történetesen gurul is, egészen pontosan azért, hogy járásra motiválja kis gazdáját. És vannak azok a szülők, nagyszülők, kedves rokonok, akik valamiért meg is veszik ezeket, hogy aztán kapjanak érte hideget-meleget. Mert ez a játék is (mint tulajdonképpen bármi, ami a babákhoz köthető) jól megosztja a nagyérdemű közönséget. Minket mondjuk nem annyira osztott meg, egyszerűen senkinek eszébe sem jutott ilyen tolható izével beállítani hozzánk...

Aztán van még egy jó hangos vitákra okot adó jelenség a baba járástanulásának vagy azt megelőző időszaknak a napirendjén: szabad-e kézen fogva járatni a gyereket? Hát, nálunk ez amolyan könnyű azt mondani kategóriába esett, és bizony-bizony a család minden egyes tagja lelkes rabszolgaságban görnyedezett a kis tipegő leánykánk kezeit markolva... Kapásból 4-5 okot fel tudnék sorolni, hogy miért, a lényeg mégis az, hogy Imikénél ezt már nem csináltuk. Senkinek nem jut eszébe egy elismerő mosolyért cserébe órákig körözni tíz négyzetméteren kacsatáncot lejtve.

Simi mindkét hiányt orvosolta, kitalálta a tutit. Fogja szépen a nagy széket, kitámaszt, és maga előtt tolva - a nem is színes, nem is zenélő, segédeszközzé előlépett találmányát - megy. Sétálgat szépen a szobában, míg a szőnyeg útját nem állja. Akkor kicsit bosszankodik, erőlködik, tolná tovább, s ha sehogy sem jó, keres magának más elfoglaltságot. Aztán, ha szerencséje van - és senki nem tette vissza a helyére a széket... -, a következő körre a szőnyeg felől kapja el a járópartnerét, és újra jöhet a mehet, a küszöbig. Az igazán nagy kihívást csak az jelenti, mikor Bogi is felméri a játékban rejlő lehetőségeket, és ráül a székre utazni...

Az év férfija

Házitündér