Volt idő, amikor már-már közelharcba torkolló vita előzött meg minden étkezést: nehezen sikerült eldönteni, hogy mit imádkozzunk. Akkor vezettük be, hogy a reggelinél Imi, ebédnél Bogi, a vacsoránál pedig Ákos az imafelelős (a tízórai és az uzsonna az enyém, ha együtt töltjük). Több gordiuszi csomót is sikerült megoldani ezzel a huszáros vágással, nem csak az - anyaaa, belémkönyökölt! - de ne eeeeeeezt! került ki az ima szövegéből végérvényesen, ráadásként ha én történetesen elfelejtenék megállni egy pillanatra hálát adni, mindig van, aki figyelmeztessen.
Azóta reggelenként szigorúan a "farkasosat" imádkozzuk. Délben nagy valószínűséggel rendes imát mondunk vagy éneklünk (időnként előfordul, hogy Bogi tényleg nagyon éhes, olyankor lazít kicsit ő is). Az esti ima viszont mindig ott helyben dől el. Jobbjára persze a farkas javára, de azért Ákos ad magának egy szusszanásnyi lehetőséget a komolyságra. Édes Jézus, - kezdi egészen ájtatosan, itt tart egy pillanat pihenőt, mint aki még maga sem tudja, hogy mi következik, de aztán villan a szeme, teste alig észrevehetően Imi felé fordul, és széles mosollyal, háromszoros hangerővel hadarja: ide hallgass, éhes vagyok, mint a farkas. Ámen. - És már landol is az első paprikadarab a szájában. Eddig azt hittem, egy esetben tér csak el a menetrendtől: ha kedveskedni akar nekem. Olyankor - hogy kétségem se legyen, nekem szól a befejezés - rám néz halvány mosollyal, s úgy folytatja: légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk.
Rájöttem azonban, hogy van harmadik eset. Az ünnepnap. Mert a névnapján - pedig futva-húzva ünnepeltük - megállás nélkül, határozottan mondta a komoly szöveget. Fel sem merült, hogy vicceskedjen, egy pillanatra sem. Az ünnep az ünnep.
