A filmekből tudtam egészen régóta, hogy vannak gyerekek, akiknek láthatatlan barátaik vannak. Gyerekkoromban egy kicsit irigykedtem rájuk, olyan izgalmasnak tűnt, és hát titkon lenyűgözött, hogy valakinek akkora fantáziája lehet, amekkora egy egész álomalak életben tartásához kell. Aztán kamaszkoromban azt gondoltam, azzal valami tutira nincs rendben, aki ilyen álomvilágba menekül. Mikor pedig megszülettek a gyerekek, egészen összekeveredett bennem a két érzés, hozzájött még a szakirodalom, így egyrészt kicsit izgultam, hogy ne legyek olyan szülő, akinek a gyereke álombarátoktól kap megnyugvást, másrészt nyugtatgattam magam ebben a nem létező problémámban, hogy nem a tökéletes szülői kudarcunk ékes bizonyítéka, ha mégis beköltözik valaki az életünkbe láthatatlanul.
Hát, egyik gyerekünknek sincsenek láthatatlan barátai. Siminek egy egész láthatatlan kontinense van! Egy játék Amerikája. Játék Amerikában mások a játékszabályok, másképp zajlik az élet, máshogy történnek a dolgok, talán még a folyók is visszafelé folynak. Ott találkozhatsz bárkivel, kipróbálhatsz (és ki is próbálsz!) bármit, mindent lehet, de semmit nem muszáj. Gumicukor a reggeli, és sosem alszanak a gyerekek, legfeljebb, ha nagyon szeretnének. Játék Amerika a világon a legjobb hely lenne, ha néha nem bukkannának fel benne gonosz kalózok, banyák, sárkányok és emberevő krokodikok, bár még ez sem akkora baj, mert szerencsére legyőzhetőek (szigorúan legó- és fakanálkardokkal).
Ha netán valami füllentésen vélném csípni Imit, és már egészen tarthatatlan az eredeti álláspont, megvan a kézenfekvő válasz: játék Amerikában pontosan így történt! (Hogy igazi Kistarcsán hogyan, arra sajnos már nem emlékszik).
Játék Amerika a mi játék senkiföldjénk, az a kis talpalatnyi föld, amíg lehetőségünk van anyaországból átérni Simiországba, Simiországból anyaországba. Szusszanásnyi idő, menedék, hogy összerendezzük a szabályainkat a mondatainkkal. És én igyekszem megtanulni, hogy be kell lépnem hozzá és kivezetni anyaországba, ha éppen muszáj...
