Dumaszínház

Míg a kanál el nem választ

Az utóbbi időben Kisbogár minden energiáját arra fordítja, hogy haladjon. Elvégre a világ érdekes: sok megcsodálni, megfogdosni, s legfőképp rengeteg megkóstolni való veszi körül. Ez -- azon túl, hogy remek szórakozást biztosít szülőknek, nagyszülőknek, s többnyire sikerélményt Tündérkének -- azzal is jár, hogy nem nagyon marad hízásra fordítható üzemanyag. Mivel már hetek óta jobbjára csak ácsorog a mérlegen az a fránya mutató, úgy döntöttünk, nem várjuk ki a 6 hónapot, megkezdjük az ismerkedést a gyümölcsökkel. (Habár Imi felvetette, hogy ha hízást akarok elérni, a szalonna megfelelőbb választás lenne, de ezt anyai jogon leszavaztam...)

Szombatra ütemeztük az első kóstolót, hogy Apa is részt vehessen benne. Igazából teljesen flottul ment, megszopogatta az almalevet, fintorgott kicsit, majd tátotta a száját, hogy jöhet a következő kanál. Az egész nem tartott tovább 5 percnél, nem úszott a teljes ruhája almalében, nem visított magából kikelve, hogy nem ehhez van ő szokva, nem prüszkölt és próbált megszabadulni az ismeretlen tápláléktól.

Mégis, én már péntek este nem tudtam hova lenni az izgalomtól. Imi elnézően mosolygott rajtam, hogy mit csinálok ebből ügyet, hiszen kapott már gabonapépet is, akkor nem voltam így besózva. Tényleg nem. Nem tudom megmagyarázni, de ez más volt. Illetve, mégis, meg tudom. Ez már hozzátáplálás volt. Az elválasztás első lépése. Az elválás első lépése. Tök furcsa. Magam is meglepődtem magamon, hogy ennyire komolyan veszem...

Megautósosodtunk

Többek között azért nem vettünk eddig autót, mert én váltig állítottam, hogy gyerekkel is el lehet lenni autó nélkül. (Többek között azért...) Aztán kiderült, hogy persze, el lehet, csak nem annyira kényelmes, mint amihez hozzá vagyunk szokva. Mit szépítsem, konformisták vagyunk, na.  Az pedig, hogy egy-egy mégcsak nem is nagyobb lélegzetvételű megmozdulás mindig szívességkéréssel, valakinek az ugrasztásával járjon, nem nagyon járható út sokáig. A mi arcbőrünk vastagsága, a családunk tűrőképessége és főleg ideje is véges... Így hát elhatároztuk, hogy mégiscsak jó lenne az a kocsi.

A bősz nézegetés, beszélgetés (ld. rendszám-sztory), szörfölés az interneten, fellelkesülések és lelombozódások, lemondások és újrakezdések után, tadadadaaaaaaaaaam: autó áll a ház előtt. Mármint autó eddig is állt egy pár, de most áll egy, ami bejegyzést is érdemel (Imi két napja kérdezgeti, hogy nem akarsz írni a blogra? De, kéne már... Éééés, miről??? :) ). Szóval lett egy új elnevezendő, életünket megkönnyítő eszközünk: Oszkár, az Opel Astra. (Itt illik megemlékezni Sáráról, a mosógépről, Rezsőről, a mosogatógépről, Friciről, a hűtőről, Mikiről, a mikróról, Saciról, a sütőről és Bobról, a kávéfőzőről. Azt hiszem, nem hagytam ki semmit. Nem vagyunk amúgy flúgosak...)

Az egészben az a legjobb -- a szívességes időszak elmúlásán és az adósságaink halmozásán túl --, ahogy Imi örül. Először olyan izgatott volt, hogy aludni sem tudott. Mikor telefonon beszéltünk az autó első megtekintése után, olyan volt a hangja, mint aki egyáltalán nincs is elragadtatva, úgy kellett rákérdeznem, hogy akkor nézegetünk tovább? Erre mondta, hogy ja, nem, lefoglalóztam. Én meg vártam az ujjongást vagy valami. De az csak másnap jött meg. Akkor már napjában többször telefonált, hogy vanautónkvanautónk!

Pénteken mentek érte. A Hungárián, a nagy forgalomban még Peti vezetett, a tankolás után cseréltek. Kértem, hogy telefonáljanak, mikor elindulnak a kúttól, így mire ideértek, szépen felöltöztünk Bogival, le is mentünk hozzájuk megtekintésre. Imit kicsit nógatni kellett próbakörért, de eléggé határozott voltam:) Szóval mentünk próbakört a szép új (legalábbis nekünk...) autónkkal. (Azt nem írom le, hogy Imi olyan ideges volt, hogy mi is bent ülünk a kocsiban, hogy hozta azokat a bakikat, amik várhatóak attól, aki több éve nem vezetett, pedig előttünk minden ment flottul...) Ma már megjárta vele az Árkád parkolóját és a Tescot egyedül. Nagy sikerélménnyel jött haza, minden flottul ment. Aztán elgondolkodva mondta, hogy tulajdonképpen most vezetett életében először egyedül. Más kocsiját sose merte, ne törje össze a másét. (Mondtam neki, hogy én jobban örülnék, ha a másét törné:D)

Riasztó (még?) nincs a kocsiban, de nem is nagyon van rá szükség: van bioriasztónk. Imi óránként kétszer, háromszor ellenőrzi az ablakból, hogy meg van-e még, jól érzi-e magát, integet is neki, hogy ne érezze magát olyan egyedül szegény. :)

Hejte, anya, hejte

Anya, mármint Nagyi, mármint  az anyai (gödöllői? Dobos? erre még ki kell találni egy rendszert...) megkérdezte, hogy elaltathatja-e Bogit a vállán. Mondtam, hogy persze, én is szoktam (nem vagyunk elég tudatos, ne szoktasd hozzá a gyereket, mert később megjárod szülők...). Olyan nagyon jó érzés, mikor a kis fejét a vállamra hajtja, egész lényével odabújík, s úgy, magát megadva és átadva várja az álmot!

A múltkor mégsem a vállamra vettem, hanem az ölembe fektettem, amolyan bölcső tartásban (fogalmam sincs, van-e ilyen "szakszó"...), úgy beszéltem hozzá, s néztük egymást. Aztán elkezdtem énekelni valami lassút, hogy el tudjon aludni, s kezdtem simogatni a fejecskéjét is. Erre kivette a szájából a kezét, és -- tartsatok bár szentimentalistának vagy bárminek, de szerintem akkor is! -- visszasimogatott. A kis pici kezeivel tétova mozdulatokkal kaparászott az arcomon. Közben néztünk egymás szemébe hosszan. Annyira édes volt, annyira megható!

Szelektív hallás

Mindig tudtam, hogy a családunkban igen nagyarányú az előfordulása annak a népbetegségnek, amit úgy hívunk: szelektív hallás. Azt pedig kiváltképp tudtam, hogy Feri élen jár, ha ennek a betegségnek a tüneteit kell produkálni, nevezetesen: szelektíven hallani... S ezt most újfent bizonyította.

Bogi végre rákapott a keresztapja szakállának az ízére. No, szerencsére nem szó szerint, csak arra jött rá, hogy abba legalább olyan jól lehet kapaszkodni, mint az anya hajába, úgyhogy tegnap a locsolkodás alkalmával hódolt is eme új szenvedélyének, egy kicsit átfazonírozta a Feri arcszőrzetét. Ennek apropóján jött a történet, hogy milyen válogatott módokon szokott engem megkopasztani a kisasszony. Például, hogy a hasrapuszi közben -- amit egyébiránt kifejezetten imád -- remekül meg tud kapaszkodni a hajba, két kézzel, s hogy ugyanezt meg szokta próbálni az apukájával is. Kevesebb sikerrel... Oda ugye kicsit precízebb kézmozdulatok kellenének. Úgyhogy meg is állapítottuk, hogy az apja haja milyen remekül fejleszti a gyerek finom motoros készségeit. Erre Feri nagy bölcsen bólintott: Nagyon helyes, kell is fejleszteni a motoros készségeit!!!