Van a színes-szagos, zörgős-zenélős játékoknak az a fajtája, ami történetesen gurul is, egészen pontosan azért, hogy járásra motiválja kis gazdáját. És vannak azok a szülők, nagyszülők, kedves rokonok, akik valamiért meg is veszik ezeket, hogy aztán kapjanak érte hideget-meleget. Mert ez a játék is (mint tulajdonképpen bármi, ami a babákhoz köthető) jól megosztja a nagyérdemű közönséget. Minket mondjuk nem annyira osztott meg, egyszerűen senkinek eszébe sem jutott ilyen tolható izével beállítani hozzánk...
Aztán van még egy jó hangos vitákra okot adó jelenség a baba járástanulásának vagy azt megelőző időszaknak a napirendjén: szabad-e kézen fogva járatni a gyereket? Hát, nálunk ez amolyan könnyű azt mondani kategóriába esett, és bizony-bizony a család minden egyes tagja lelkes rabszolgaságban görnyedezett a kis tipegő leánykánk kezeit markolva... Kapásból 4-5 okot fel tudnék sorolni, hogy miért, a lényeg mégis az, hogy Imikénél ezt már nem csináltuk. Senkinek nem jut eszébe egy elismerő mosolyért cserébe órákig körözni tíz négyzetméteren kacsatáncot lejtve.
Simi mindkét hiányt orvosolta, kitalálta a tutit. Fogja szépen a nagy széket, kitámaszt, és maga előtt tolva - a nem is színes, nem is zenélő, segédeszközzé előlépett találmányát - megy. Sétálgat szépen a szobában, míg a szőnyeg útját nem állja. Akkor kicsit bosszankodik, erőlködik, tolná tovább, s ha sehogy sem jó, keres magának más elfoglaltságot. Aztán, ha szerencséje van - és senki nem tette vissza a helyére a széket... -, a következő körre a szőnyeg felől kapja el a járópartnerét, és újra jöhet a mehet, a küszöbig. Az igazán nagy kihívást csak az jelenti, mikor Bogi is felméri a játékban rejlő lehetőségeket, és ráül a székre utazni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése