A lelkiismeret-furdalás tulajdonképpen Bogi megszületése óta gyakran beköszönő vendég nálam. A tudat, hogy a mi felelősségünk, hogy hogy alakulnak a napjai, hogyan alapozzuk meg az egész életét, az egészséges személyiségét, folytonos aggódást teremt, s minden nap százszori újragondolását, hogy ma vajon mit rontottam el.
Imivel a Bogi születése előtt még időben tisztáztuk, hogy egyikünk sem hisz a "Ferber-módszerben", tudniillik, hogy hagyni kell a babát sírni, különben nem tanul meg önállónak lenni. Így hát, ha segítséget kért, igyekeztünk segíteni neki, felvettük, ringattuk, beszélgettünk vele. Egyelőre úgy tűnik, ezt meg is hálálja, és azt sem mondhatnám, hogy baj lenne az önállóságával. Sőt. :)
Most viszont, Imikével kicsit más minden. Kevesebb idő jut csak neki: nem tudunk akár órákig énekelgetve sétálgatni a kettőnk örömére, kevesebbet beszélgetek vele, mikor ébren van. Sokszor előfordul, hogy nem tudok egyből szaladni hozzá, amikor kéri, és ilyenkor mindig az az érzésem, hogy magára hagyom. Közben pedig úgy is érzem, hogy ha mindig egyből rohannék, Bogit hagynám magára.
Igyekszem úgy alakítani a napirendünket, hogy legyen legalább egy-egy óra a napban, amikor teljes figyelmemmel csak az egyikük felé tudok fordulni: ha Simi alszik, Bogizok, ha Bogi alszik, Imikézek; de azt érzem, ez kevés.
Tudom, hogy akkor is velük vagyok, mikor hármasban vagy négyesben játszunk. Tudom, hogy a mondókát, éneket, amit Bogi kér, már kettőjüknek mondom, éneklem s hogy így a kisfiam is töltődik. Tudom, hogy van, amiből többet kap: őt élete legelső pillanatától fogva még egy óvó tekintet követi.
De sokszor gondolok rá félve, hogy vajon megkapja-e ugyanazt, amit Bogi megkapott...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése