November 30-án indult el. Este nyolc óra körül. Pedig előző nap még úgy tűnt, egyáltalán nem zavarja, hogy valakinek mindig kísérgetnie kell, hiszen a legtöbb esetben fogott magának valakit, aki hajlandó volt akár órákig görnyedni és menni-menni a kis tipegő lábak után, hogy aztán megkapja a jól megérdemelt jutalmat: a hálás mosolyt. Egy ideje már néha noszogtattuk is: megpróbáltuk elengedni a kezét, vagy kicsit távolabb helyezni az elérendő célt, de makacsul ellenállt. Ha nem segítesz, ennyit rólad - gondolta, és leült, és keresett más sétapartnert.
Aztán november utolsó estéjén mégis, Apa biztatására megindult. Egymással szemben ültünk a szőnyegen, alig néhány lépésre egymástól, Bogi pedig legnagyobb meglepetésünkre hagyta, hogy Apa elengedje a kezét, és odatipegett hozzám. Ennek (meg vélhetően a tapsviharnak és örömorkánnak...) aztán annyira megörült, hogy többet le se ült, legközelebb nyugalmi állapotban akkor láttuk, mikor bedőlt az ágyba. Kicsit ingadozva, kicsit akadozva totyogott Apától Anyához: három lépés-becsapódás; majd Anyától Apáig: három lépés-becsapódás...
Eljött hát a pingvin korszak: egyre nőtt a táv, szépen finomodott a megérkezés technikája is. Már túl vagyunk a zombi-bébi korszakon (olyan mókás volt, ha valamivel a kezében közlekedett: kinyújtotta előre két kis kezét, azzal belőtte, hogy hol a cél, és megindult felé tipegve), most pedig már egész nagylányosan jön-megy, akárhol, akármikor. Napjában úgy hatezerszer megy körbe a lakáson, persze főleg akkor, ha valami olyat kérünk tőle, amihez nincs kedve. Olyankor - mint akinek fontos és halaszthatatlan dolga van - megindul és meg se áll, míg a nevetéstől el nem felejtjük, hogy tulajdonképpen mit is akartunk elérni nála...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése