Attól tartok - újfent - kezdjük kicsit túlspirázni ezt az evéskérdést. No, nem mintha mindig minden e körül forogna (de igen...), próbáljuk a helyén kezelni Bogi rapszodikus étkezési kedvét. Tudom én, hogy eszik annyit, amennyire szüksége van, elvégre szépen fejlődik (no, nem annyira méreteiben), nincsenek emésztési panaszai, ráadásul nem is válogatós. Azért mégis időnként bármit megtennénk (és naná, hogy meg is teszünk), hogy enni lássuk. Mostanság például az evőeszközök beszélgetnek vele rendületlen lelkesedéssel: Anya, beszélgessen velem a kanál!- adja ki az utasítást ellentmondást nem tűrően, és a kanál bizony - néhány jóízű falat reményében - beszélget. Bogi leleményessége azonban még így is messze felülmúlja minden kreativitásunkat, a minap egész egyszerűen elejét vette a vitának, és közölte: Az a javaslatom, hogy inkább ne reggelizzünk, mert én nem vagyok éhes!
***
Nagymama beteg volt. A gyerekek természetesen tudták, mit kell tenni: előkerült az orvosi táska, ki mit ért, azzal nyomkodta meg kicsit Nagyit. Hogy konzultált-e egymással a két főorvos, azt nem tudom, mindenesetre Bogi határozta meg a kezelési tervet: Gyógyszert kell szedni naponta háromszor. Hozom neked az esti gyógyszert, Nagymama. Aztán azért biztos, ami biztos felvette a varázsköpennyé előlépett királykisasszonyos takaróját, és alternatív gyógymódot is alkalmazott: Csiribí-csiribá, hókusz-pókusz, betegség huss! Valószínűleg a kontrollvizsgálat részeként került a Nagyi szájába a spatula, annak rendje és módja szerint. Ezt viszont már elvette tőlük a beteg, mondván, hogy ez sajnos most tele lett bacilusokkal, ki kell dobni. Az érthetően következő miértet (elvégre hetek óta tett jó szolgálatot az a bizonyos eszköz) is megmagyarázta azzal, hogy ez a spatula csak egyszer használatos. Bogi értetlenkedve kérdezett vissza: Ezt meg hogy érted, Nagymama??
***
Végre esett a hó, amit kitörő lelkesedéssel fogadott az egész család. Sajnos azonban az igazi szánkóidőt ezúttal lekéstük, nem voltam otthon, így nem tudtunk együtt lemenni. Egész délután esett a hó, így nagyon reménykedtünk, hogy - apa nélkül ugyan, de - pótolhatjuk a hiányt másnap. Kivételesen a felöltözködés is zökkenőmentesen sikerült, Bogit annyira felvillanyozta az előkerült szánkó, hogy magától bújt bele a pulcsiba és a cipőbe, csak menjünk már. Mentünk. A sarokig értünk, mikor eleredt az eső... Semmi gond, Simike alszik: esővédő a babakocsira, kapucni Bogira, és indult is a szánkó a dombról. Néhány kör után Bogi felvetette, hogy hóembert kellene építeni, így megépült az első közös hóember és hónyúl. Mire átáztunk és átfáztunk, Imike is felébredt, hazáig versenyt futottunk. Bogit annyira lenyűgözte a hó, hogy amikor másnap újra szállingózni kezdett, gyorsan felkapaszkodott az ablakba, onnan szólt rám: Anya, nézzük meg folyamatosan, hogy esik a hó!
***
- Anya, nézd, ez pezsgőtabletta!
- Tényleg? És mi van benne?
- Háát...(kis gondolkozás) Pezsgővitamin!
***
Nagyi - nem biztos, hogy egyenes következményeként a Bogi gyógyítói tevékenységének - szerencsére meggyógyult. Kis családunk ellenben lebetegedett. Arról csak ábrándoztunk, hogy egymás mellé dőlve nyögünk, és egy ütemben fordulunk az ágyban. A gyerekek csöppet sem gondolták, hogy ágynyugalomra lenne szükségük, ők igyekeztek nem kiesni fontos munkájukból, az energiakiesést meg próbálták pótolni a mienkből. Csakhát a mi tartályunk felett is kezd villogni a kimerülést jelző lámpa. Így hát - amellett, hogy felváltva alszunk - próbáltuk nekik is elmagyarázni, mi a helyzet:
- Drágám, próbálj meg nem kiabálni, anyának fáj a feje.
- Miért?
- Mert beteg vagyok.
- Apától kaptad el. Vagy Nagymamától. Vagy tőlem.
- Kitől?
- Tőlem, Bogitól. Bogi is beteg, meg Simike is. Meg apa is. Meg anya is.
Szakadok a röhögéstôl :-)))) nálunk abszolút a "javaslatom szerint ma ne reggelizzünk" viszi a pálmát, sôt Peti munkahelyén is ez a sláger. Kérték már Petit, hogy vigye be hozzájuk BNP-be :-)))
VálaszTörlés