Még egy tánc, utána repülünk

Első nap még bemegyek vele. Talán második nap is, ha igényli, utána majd a folyosón ücsörgök néhány napig. Ez volt a terv. Úgy képzeltem, hogy ott fogok üldögélni a széken, ő meg majd húzza a kezem, hogy menjek vele játszani, amikor meg engedélyt kell kérnie valamihez, majd az óvó nénikhez kell hessegetnem...

Nem kellett hessegetnem. Első nap a hátára vette a kis hátizsákját, egyik kezével megfogta az én kezem, másikkal az apjáét, és mentünk. Imi néhány fénykép és több puszi után elköszönt, ment dolgozni, mi pedig átléptük a jelképes, az igazi kaput. Megtanultuk gyorsan az öltözői rendet (ki mit hova és hogy tegyen), csicseregve átöltözött, azonnal kipróbálta a mini wc-t, kezet mosott a mini csapnál, és borzasztó boldog volt, hogy már ő is olyan nagy, hogy feléri. Aztán besuhant a csoportszobába, és egy pillanat alatt elvegyült. Én pedig félszegen tétovázva ott maradtam az ajtóban. Most mi legyen? Most akkor menjek be? Hiszen nincs rám ott szükség. Vagy maradjak kint? Hiszen azt ígértem, bemegyek. Figyeltem a többi anyukát. A rutinos, többedik gyerekes anyukák egy pillanat alatt az óvó néni kezébe adták a mosolygó vagy épp üvöltő gyereküket, surrantak le a lépcsőn, és már csapódott is mögöttük az ajtó. A gyerekek játszottak vagy sírtak, az óvó nénik vigasztaltak, az anyukák szaladtak. Én meg még mindig az ajtóban tébláboltam. Lehet, hogy idén mégsem szeptember elsején kezdődött az ovi? Miért ilyen rutinos itt mindenki? Miért nem üldögélnek sorban a szülők a kispadon, ugrásra és lelkesítő vigasztalásra készen? Végre eldöntöttem, hogy nem megyek be. De azért haza csak nem mehetek... Odaszóltam Boginak, hogy játsszon nyugodtan, a folyosón leszek, ha bármi van. Körülbelül hatszázadjára olvastam el az összes hirdetményt, amikor kijött az egyik óvó néni, csodálkozva nézett rám, hogy mit keresek még itt. Menjek haza nyugodtan, Bogi nagyon jól megvan, majd fél 1-re jöjjek vissza. Azt nem lehet, megígértem, hogy itt leszek, ha bármi van, nem mehetek el köszönés nélkül! Rita néni csak biztatott menjek nyugodtan, nem lesz semmi baja, észre sem fogja venni, aztán visszaszaladt a gyerekekhez. Most akkor mi legyen? Elindultam-visszafordultam, tébláboltam tovább. Jól megvan, tényleg nincs itt rám szükség... Megígértem, nem ingathatom meg a bizalmát rögtön az első nap... El kellene köszönni, de mi van, ha csak megzavarom és kizökkentem vele? Felhívtam Imit - kell az erősítés -, szerinte se hagyjam ott köszönés nélkül... Épp letettem a telefont, mikor nyílt a csoportszoba ajtaja. Itt a lehetőség elköszönni! Odarohantam, Bogi háttal ült a szőnyegen, épp egy kislányt győzködött, hogy legózzon vele. Háromszor kiabáltam be suttogva, mire meghallott. Csodálkozva nézett rám, mint aki nem érti, mit keresek én itt, visszaintegetett, én pedig gyorsan sarkon fordultam és kisiettem az öltözőből. A szemem sarkából még láttam, ahogy feláll és tétován elindul az ajtó felé. Jó ég, most jött rá, hogy itt hagytam! Mi lesz most? Most már nem fordulhatok vissza! Hazafelé vettem egy kiflit meg kakaót, leültem egy padra és napoztam egy kicsit. Mégsem érhetek haza fél 10-re az óvoda első napján... Mosolygott, amikor érte mentem, ahogy mosolygott másnap reggel, és szökdécselt a hét hátralévő napjain is. Mi pedig büszkén veregettük egymás vállát, hogy lám, milyen jól felkészítettük!

Aztán elmúlt a mosoly. A harmadik héten már egyáltalán nem volt kedve menni. Először csak reggel sírt, hogy nincs kedve oviba menni. Aztán már délben is sírt, hogy mikor jön már anya. Végül sírt egész nap. Mi pedig (na jó, én) elkezdtük árgus szemekkel figyelni az óvó néniket. És persze találtunk hibát: türelmetlenek! Az egyik kiabál, a másik mindenáron az ott alvást forszírozza. Hát ez a baj! Az igenis normális, hogy a gyerek sír, nem ez zavar: az nem jó, ahogy az óvó nénik kezelik! - győzködtem magam. Kezdtem a fejemben stratégiákat és visszajelzési módokat és menekülési útvonalakat latolgatni. Aztán kialudtam, fogtam inkább egy papírt és ceruzát, és rajzoltunk. Lerajzoltuk az élményeket, az embereket, a jó dolgokat. Közben azért vártam, hogy elpanaszolja-e, hogy az óvó néni kiabálós. Semmi panasz, úgyhogy visszatértünk az eredeti tervhez: kitartás, bátorítás és megerősítés. Az óvó néniknek meg még egy kis bizalom.

2 hét múlva elmaradozott a sírás. Először csak a délutáni, aztán szépen a reggeli nem akarok oviba menni helyét is visszafoglalta a mosoly. Továbbra is minden délutánt azzal kezd, hogy sírt-e aznap, és nagyon büszke magára, ha nem. Most már úgy indul reggel, hogy remélem nem lesz Szerafina, mert nem szeretnék sírni. Szerafina ugyanis sír, és ha más sír, Bogi együtt érez... Délután pedig versel, ovit épít legóból, beadja az óvó néninek (aki én vagyok) a babákat, kinevezi Imikét játszótársnak: most én vagyok Bogi, te meg Vince vagy. Az én Vincém. (Azt hiszem, az én Vincém még inkább Vince az én ovimból jelentéstömörítés áldozata...) Ha meg éppen nem mehet oviba, akkor hiányolja, néhány nap kihagyás után pedig minden gyereket megszólít az utcán...

Megszokta, megszerette, és azóta repül.

Az óvó néni bizony kiabál néha, továbbra is, de végre én is rájöttem, miért: 19 gyereke van!