Amikor megérkezett az újság az óvodai nyílt napok és szülői értekezletek időpontjával, azonnal kivágtam a kérdéses oldalt, és kitettem a hűtőre. Aztán csak azt vettem észre, hogy időnként elmerengve bámulom a pirossal bekarikázott bűvös szókapcsolatot: szülői értekezlet.
Jó, azt már kezdem éppen megszokni, hogy szülők lettünk. Azzal is kezdek megbarátkozni, hogy ezzel együtt egy kalapba kerültünk egy csomó kedves vagy épp kedvetlen emberrel, akikkel a legközösebb vonásunk, hogy ők is terelgetnek kis valakiket. Sőt, ha egészen őszinte vagyok magammal, egészen örülök is ennek a kalapnak, mert a sok hasonló élmény-öröm-aggodalom valahogy tényleg mégis egy karimán belül tart minket, szülőket.
Na de értekezlet? Az már valami új, komoly, titkos szeánsz. Oda a nagy gyerekek szülei járnak! Nekünk van két kis pitykeszeműnk, mi keresni valónk nekünk szülői értekezleten? És ott mit kell csinálni? Mindent tudni kell? Vagy szabad kérdezni? Hiszen hogyne, hát ismerem én ezt, persze, tudom. És azt a pedagógust is ismerem ott az asztal túlsó oldalán. Na, nem éppen őt, hanem azt a hasonlót, aki bennem van, aki a gyerekekért él, és aki a szülőtől együttműködést remél. Ismerem én az értekezletet is, persze, tudom. De az más.
Ez most már más, ez Szülői Értekezlet. Ahol a "Köszöntöm a kedves szülőket!" után egy árva szó sem esik rólam, a szorgalmas-lusta, épp jól vagy szétszórtan teljesítő diákról. Ez nem egyetemi próba, hogy hogyan is kellene beszélni a kedves szülőkkel, mikor majd az jön.
Jegyzetfüzettel kuporogtunk a csoportszoba mini padján, és buzgó jegyzetelés és sokasodó kérdezgetés (elvégre mégiscsak az én Nagy Gyerekemről van szó!) közben fel-felmerült bennem, hogy ez most az! Ez a szülői értekezlet! Megint belenőttünk valamibe...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése