Elindult. Az első nap csak két lépést tett meg. Nem is egészen értette, hogy mire a nagy felhajtás, még nem döntötte el, tetszik-e egyáltalán ez az új, bizonytalan érzés. Másnap már három lépést apától anyáig, három bizonytalan lépést, a negyedik helyett inkább leült. Harmadnap négy lépés anyától apáig, aztán vissza. Oda-vissza, közben nagy, boldog ölelés, de épp csak egy pillanat, aztán vissza az útra, négy lépés a világ.
Az ötödik naptól nem volt megállj, kitárult a világ: apától anyáig, anyától kanapéig, kanapétól székhez, széktől fotelhez, foteltól Bogihoz. Hopp, ez nem sikerült, Bogi elszaladt, irányváltoztatás, vissza apához. Apánál kis szusszanás, aztán már nincs is olyan messze az az asztal sem. Hatodik naptól bármi elérhető, nincs már leküzdhetetlen távolság.
A következő kihívás a kiscipő, de menni kell, és ha ahhoz cipő kell, hát legyen: a játszótéren sincs megállj! És ha megszólal a zene, beindul a tánc. Nem "csak" úgy kapaszkodva-rugózva, igazán forogva-ringatózva.
A legfontosabb most csak menni, csak úgy cél nélkül. Elindul, körbejár, megfordul, visszaszáll, távolodik, visszatipeg, kanyarodik, földön piheg. Megy, csak megy, az út öröméért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése