Gyerekszáj #12

- Bogi!
- Apa!
- Bogi!
- Apa!
- Boglárka!
- Apucika!
- Drága Bogi!
- Édes Apucika!

***

Nagyiék karácsonyra tervezett ajándékát, a táblát a bolt volt kedves márciusban ki is szállítani. Némi vacillálás után el is döntöttük, hova kellene felszerelni, már csak az alkalmas időpontra vártunk, tudniillik, amikor Imi hazaér időben, hogy a házirendet oly jól ismerő Pontosidős Bácsi se reklamálhasson a fúrás miatt. Az egyik zúgolódós-nyüglődős napon viszont már igencsak fogytán volt a kreativitásom, hát úgy döntöttem, bevetem a táblát csak úgy, falnak támasztva. Bogit felvidította az ötlet:

- Felszereljük? - kérdezte egyből.

- Nem drágám, rajzolunk rá. Majd apa felszereli.

- De szereljük fel!

- Nem tudjuk, azt csak apa tudja.

- Inkább szereljük fel!

- Ahhoz fúrni kell, majd apa felfúrja pénteken.

- De nekem is van fúróm!!!

(Valóban, világít is, zörög is... )

 ***

Enyhe torokfájással ébredtem egyik reggel, lassan melegedett be a rendszer a napi tennivalók elvégzéséhez. Bogi már körbe-körbe röpködött, egyre határozottabban unszolt, hogy játszunk végre valamit.
- Mindjárt drágám, csak főzök magamnak egy teát.
- Majd én főzök neked! - és már szaladt is a konyhába. Félúton visszafordult - maradj csak nyugodtan, majd én főzök!!

***

Imi hetek óta emlegette, hogy milyen jó program lenne ellátogatni a Tropikáriumba. Mikor ránk szabadult a szeles-hűvös idő, és a sétáink rendszerint arról szóltak, hogy hazaszaladjunk még mielőtt kifújja a szél a babakocsiból Imikét, a gyerekek viszont felváltva hordták oda a cipőjüket, hogy menjünk már valamerre, úgy döntöttünk, elérkezett a halacskák ideje. Pénteken Imi sietett haza, amilyen gyorsan csak bírtunk, összepakoltunk, felöltöztünk. Már az utolsó simításoknál tartottunk, épp lajstromba vettük, hogy mindent eltettünk-e, ami nélkül vakmerőség elindulni, mikor Bogi megszólalt:
- És a kenyérmorzsa? Anya, a kenyérmorzsát eltetted?
- Kenyérmorzsát? Milyen kenyérmorzsát?
- Hát, amivel megetetjük a halacskákat!

***

Két babakocsival indultunk sétálni: én Imikét toltam magam előtt, Bogi Sárit utaztatta peckesen lépkedve. Aztán a játszóteres kitérő után a bolt felé Bogi úgy döntött, Sárika ölbe kívánkozik, így rám hagyta a kis rózsaszín csodakocsit. A zöldségestől hazafelé pedig Sári végképp elunta a nézelődést (véletlenül sem Bogi fáradt el!), a nagy babakocsi tetején gondolta kipihenni magát. Ez így rendben is volt (egész addig, amíg Bogi meg az ölemben óhajtott pihengetni, onnantól egy kicsit lassult a tempó, de szerencsére a pitypangszedés lehetősége hamar újra lábakat adott neki), a bejárati ajtó eléréséért a rámpán folytatott küzdelemben azonban Sári kicsit fejest ugrott. Bogi gondos anyukaként azonnal odapattant mellé, megkérdezte tőle, hogy nem esett-e baja, megpuszilgatta, majd inkább maga vonszolta fel a lépcsőn, nem bízta többet arra alkalmatlan felügyeletére. A lépcső tetejére érve azonban Sárika újra menekülésbe fogott, a Bogi kezéből is kipottyant, amit ő csak ennyivel konstatált: - Na, én is béna voltam!

***

- Nézd, Bogi, ez mi? - mutatja fel apa az ismeretlen zöldséget.

- Mi az? - kérdez vissza Bogi.

- Jégcsapretek. - jön a megoldás.

- Az jó hideg!

***

Már-már használhatatlanná rongyolódtam a nap folyamán, így este leginkább csak dísznek, tisztességből ültem ott a fürdőkád mellett (mert hát gyereket nem hagyunk egyedül a fürdőszobában, ugye). A jó kis meleg pára csak tovább ködösítette amúgy sem tiszta agyamat, egy kissé el is vesztettem a Bogi játékának fonalát. Csak arra eszméltem, hogy a kicsi lányom emelt hangon szitkozódik: te eszetlen félnótás, te szívtelen, te dinnye, te ocsú!

Éljen Lázár Ervin! :)