Megfogadtam, hogy ezúttal mindent dokumentálni fogok. Szépen sorjára veszem, rendezgetem, elemezgetem, szavakba öntöm, összehasonlítgatom, újra-újraélem, megmosolygom, megkönnyezem az élményeket, érzéseket...
Hogy milyen viccesek voltunk a Doktor bácsival, amikor az egy éves státuszon mondtam neki, hogy úgy néz ki, nem egyedül érkeztem, ő pedig látványosan körbenézett, pedig egyből értette, mire gondolok...
Hogy ezúttal mennyire megcsaltak a megérzéseim, és Ő mintha engem csúfolna, sokáig egyáltalán nem mutatta meg az arcát, csak azt, hogy merre keresgéljünk neveket...
Hogy milyen volt az első igazi összebújás a gyerekszoba sötétjében, amikor az ágy mellett altatót énekelve önkéntelenül a hasamat simogattam, és Ő odavonult a kezem alá, hogy érezzük az érintést...
Hogy már egyáltalán nem furcsa a "más", már nem kellett keresgélnem magamat a gömbölyödő testemben, már nem mosódott el furcsán a határ köztem és a külvilág között, már egy pillanatig sem volt kérdés, hogy hol kezdődök én... Hogy egyszerűen minden csak természetes.
Hogy mennyit forgattuk magunkban a neveket, hányszor tettük el a könyvet, hány listát készítettünk, mert sehogy sem találtuk az igazit... Aztán hogyan szűkült mégis a kör, és hogy mégsem jött a megoldás. És azt is, hogy Bogi hogyan oldotta meg egyszerűen a döntést, választott és attól a perctől következetesen a nevén szólította az öccsét...
Hogy mennyire meglepődtem, mikor megkérdezték, nem félek-e a szüléstől? Ugyan mitől félnék? Tudom, mire számítsak...
Hogy milyen mókás kihívás egyre távolabb ültetni a térdemen két kis lovaglót.... Hogy milyen érzés, amikor Imike mégis a hasamra ül a lábam helyett, hogy közelebb legyen...
Hogy hogyan botránkoztattam meg mindenkit a lagzikon azzal, hogy táncolok. És hogy aztán hogyan ijesztettem meg magamat is a sok csodálkozó visszajelzéssel: lehet, hogy ezt tényleg nem lett volna szabad? Lehet, hogy nem jól vigyázok Rá?
Hogy hogyan vártuk Bogival nap mint nap, hogy végre akkor mozogjon, amikor ő is érzi, és végül Bogi hogyan unta meg a várakozást... És azt is, hogy hányszor született Boginak kisfia a hosszú hónapok alatt...
Hogy Imike milyen csodálkozva nézett rám, mikor hordta nekem a játék vizet a kis játék bögrében, és én megkérdeztem, hogy a Kistesónak is hozott-e, és hogy milyen nehezen bírtam ki nevetés nélkül, mikor a következő adagnál felhúzta a pólómat, és a hasamhoz tartotta a bögrécskéjét...
Hogy az elején hányszor mondtam viccesen, hogy Simi születése előtt körülbelül tudtam, hogy hogyan fognak megváltozni a napjaink, de most tényleg elképzelésem sincs. Aztán egy este, újra a gyerekszoba csöndjében hogyan érkezett a bizonyosság, hogy nem is lesz olyan nagy a változás, hiszen olyan, mintha már itt lenne...
Hogy az ovi első napján, miután Bogi mosolyogva köszönt el, hogyan fogtam neki nagy hévvel az utolsó simításoknak: vízkőmentesítettem, fertőtlenítettem, mostam, válogattam, hiszen addig az ovi kötötte le minden gondolatom, de az már rendben van, ideje rendben várni az Újat...
Hogy hogyan változott meg az Imi tekintete, mert érzi közeledni az időt. Milyen kérdőn néz rám, ha elmegy mellettem, hogy na, még mindig semmi?, hogyan változott meg a Hogy vagy? jelentése, hogyan vív egymással a hátha most, mert most legalább itt vagyok, és a még ne, még nőjön egy picit látványos harcot a szemében...
De persze nem írtam le semmit, és most csak annak örülök, hogy még a Nagy Nap előtt legalább ennyire sikerült összeszednem Magunk...
Hogy milyen viccesek voltunk a Doktor bácsival, amikor az egy éves státuszon mondtam neki, hogy úgy néz ki, nem egyedül érkeztem, ő pedig látványosan körbenézett, pedig egyből értette, mire gondolok...
Hogy ezúttal mennyire megcsaltak a megérzéseim, és Ő mintha engem csúfolna, sokáig egyáltalán nem mutatta meg az arcát, csak azt, hogy merre keresgéljünk neveket...
Hogy milyen volt az első igazi összebújás a gyerekszoba sötétjében, amikor az ágy mellett altatót énekelve önkéntelenül a hasamat simogattam, és Ő odavonult a kezem alá, hogy érezzük az érintést...
Hogy már egyáltalán nem furcsa a "más", már nem kellett keresgélnem magamat a gömbölyödő testemben, már nem mosódott el furcsán a határ köztem és a külvilág között, már egy pillanatig sem volt kérdés, hogy hol kezdődök én... Hogy egyszerűen minden csak természetes.
Hogy mennyit forgattuk magunkban a neveket, hányszor tettük el a könyvet, hány listát készítettünk, mert sehogy sem találtuk az igazit... Aztán hogyan szűkült mégis a kör, és hogy mégsem jött a megoldás. És azt is, hogy Bogi hogyan oldotta meg egyszerűen a döntést, választott és attól a perctől következetesen a nevén szólította az öccsét...
Hogy mennyire meglepődtem, mikor megkérdezték, nem félek-e a szüléstől? Ugyan mitől félnék? Tudom, mire számítsak...
Hogy milyen mókás kihívás egyre távolabb ültetni a térdemen két kis lovaglót.... Hogy milyen érzés, amikor Imike mégis a hasamra ül a lábam helyett, hogy közelebb legyen...
Hogy hogyan botránkoztattam meg mindenkit a lagzikon azzal, hogy táncolok. És hogy aztán hogyan ijesztettem meg magamat is a sok csodálkozó visszajelzéssel: lehet, hogy ezt tényleg nem lett volna szabad? Lehet, hogy nem jól vigyázok Rá?
Hogy hogyan vártuk Bogival nap mint nap, hogy végre akkor mozogjon, amikor ő is érzi, és végül Bogi hogyan unta meg a várakozást... És azt is, hogy hányszor született Boginak kisfia a hosszú hónapok alatt...
Hogy Imike milyen csodálkozva nézett rám, mikor hordta nekem a játék vizet a kis játék bögrében, és én megkérdeztem, hogy a Kistesónak is hozott-e, és hogy milyen nehezen bírtam ki nevetés nélkül, mikor a következő adagnál felhúzta a pólómat, és a hasamhoz tartotta a bögrécskéjét...
Hogy az elején hányszor mondtam viccesen, hogy Simi születése előtt körülbelül tudtam, hogy hogyan fognak megváltozni a napjaink, de most tényleg elképzelésem sincs. Aztán egy este, újra a gyerekszoba csöndjében hogyan érkezett a bizonyosság, hogy nem is lesz olyan nagy a változás, hiszen olyan, mintha már itt lenne...
Hogy az ovi első napján, miután Bogi mosolyogva köszönt el, hogyan fogtam neki nagy hévvel az utolsó simításoknak: vízkőmentesítettem, fertőtlenítettem, mostam, válogattam, hiszen addig az ovi kötötte le minden gondolatom, de az már rendben van, ideje rendben várni az Újat...
Hogy hogyan változott meg az Imi tekintete, mert érzi közeledni az időt. Milyen kérdőn néz rám, ha elmegy mellettem, hogy na, még mindig semmi?, hogyan változott meg a Hogy vagy? jelentése, hogyan vív egymással a hátha most, mert most legalább itt vagyok, és a még ne, még nőjön egy picit látványos harcot a szemében...
De persze nem írtam le semmit, és most csak annak örülök, hogy még a Nagy Nap előtt legalább ennyire sikerült összeszednem Magunk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése