Egy élmény volt. Ezzel köszönt el az orvos, amikor elhagytuk a kórházat. Tényleg az volt. Egy élmény. Mint amikor hosszú úszás után az utolsó hosszt egy levegővel, a víz alatt teszed meg, aztán amikor felbuksz a víz alól, egy pillanatig azt sem tudod, hol vagy, csak kapkodod a levegőt és szokod a fényt. Utána egy ideig olyan, mintha még mindig a vízben lebegnél, de a megfeszített munkának csak a jóleső fáradsága marad.
Biztos voltam benne, hogy hamarabb fog érkezni. Először több, mint három héttel a kiírt dátum előtt adott hírt magáról. Akkor két hét türelmet kértem tőle. Onnantól teljes készültségben voltunk. Pontosan két héttel később, kicsit bizonytalankodva indultunk a kórházba. Néhány fájás után mégis meggondolta magát, hazajöttünk... 24-én, a kiírt dátum előtti napon ültem a ctg-n, mellettem ketyegett a gép a kicsi szíve ritmusában, és én... én olvastam... Egyszer begyorsult a dobogás egy-két rúgás kíséretében, amire a nővér is felkapta a fejét, milyen kis édes. Én pedig elszégyelltem magam: itt dobog egy szív közvetlenül az enyém alatt, akire hónapok óta várunk, és én nem rá figyelek. Akkor megéreztem, miért ott bent dobog még, miért gondolta meg magát, miért nem jött, amikor kérleltük... Mert mi mindig csak a szülésről beszéltünk, most ne, most nincs, aki vigyázzon a gyerekekre, na, most jó, most épp ráérünk.... Túl akartunk lenni rajta, vagy el akartuk odázni a SZÜLÉSt. Szó sem esett születésről, életről, csodáról. Akkor hirtelen hihetetlenül vágyni kezdtem rá: megérinteni, megszagolni, megetetni.
Este elmeséltem Iminek, mi történt a ctg-n, aztán elmentem lefeküdni. Már épp elaludtam volna, amikor elindult...
Egy élmény volt. A négyes szoba már szinte a sajátunk. Lassú, nevetgélős kezdés, szülésznőnyugtatás, szülőszobaszelfi, szundikálás. Gyors, nyugodt folytatás, lebegés a fájdalomban, szuszogás a lebegésben. Aztán még megfeszített nyakkal figyeltem, ahogy elképzelhetetlen erővel küzd a szülésznővel, majd visszaért hozzám, a hasamra tették, és újra béke lett.
Olyan puha és olyan könnyű. Amikor átveszem valakitől, ahogy a kezembe adja, mindig várom, hogy megérkezzen a súly. De súlytalan marad.
Még tartanak bennünket. Óvó-féltő kezek vigyázzák a nyugalmunk, és én kíváncsian várom, hogy ha elmennek, megérkezik-e a súly...
Csodás titok! E zengő égi titkot,
csöpp ismeretlen, köszönöm neked!
A bizonyosságot, hogy él az ember,
amikor még meg sem született!
A születés nem kezdete a létnek,
csak bizonyossága annak, hogy vagyunk,
megmutatjuk magunkat: íme, élek!
Megkönnyeztem! Jól esett nagyon!!! Köszi :-) Csodás írás! Na persze, csodás témáról könnyű :-))))
VálaszTörlés