Ez a bejegyzés nem sárkánnyá válásom igaz történetét fogja megörökíteni. (Arra még nem állok készen...) Csak a sárkánymunkáról szól, a háziról. Tudjátok, arról, aminek sosincs vége: mosás, főzés, porszívózás, teregetés, rendrakás meg a többiek.
Arról vagyunk híresek, hogy nálunk kupleráj van. Mindig. Azért, mert nálunk kupleráj van. Szinte mindig. És engem mindenki úgy ismer, mint akit nem zavar az őskáosz. A zseni átlát a káoszon, ugye. Meg a rend azoknak való, akik lusták megkeresni a cuccaikat. És még sok bölcs kamaszidézetet hozhatnék... Hát a nagy helyzet az, hogy zavar. Jó, nem mindig, néha nem zavar. Néha meg de. Ritkán meg nagyon, egészen sikíthatnékomig, mint egy rendes embert.
Amíg ketten voltunk, általában a szombat volt a takarítós nap. Egy hétig gyűjtögettük lustán, aztán szombaton nekiálltunk, csilli-villi rendet tettünk (ketten! nem győzök elég hálás lenni!), ami kitartott úgy keddig-szerdáig, péntekre újra elmérgesedett a helyzet, aztán kezdtük elölről. Nem voltunk rendesék, de elvoltunk.
Aztán megszületett Bogi. Hallottam hírből, hogy a friss anyukák nyűgösebbek a rendre, sikálnak és fertőtlenítenek, mint a kisangyal, nehogy a kis angyallal történjen valami. Hát, nálam nem köszöntött be a bútor-mögött-is-fertőtlenítős korszak. Persze, a babaholmik rendben voltak, tiszták voltak és - amennyire kontroll alatt tudtam tartani - bacimentesek. Sterilizáló, saját szennyes kosár, 60°-on mosás: pipa. A saját dolgunkat meg csináltuk, ahogy eddig. Csak közben szaporodtak a rendbentartandók, csökkent viszont az idő... Azért próbáltam uralni a helyzetet.
Aztán lettünk még többen, lett még több pakolandó és tisztítandó és kordában tartandó... És én próbálok lépést tartani. Próbálok! Komolyan! Soha nem gondoltam, hogy egyszer ennyit fogok pakolni és takarítani és porszívózni. Főleg porszívózni! Többet van porszívó a kezemben, mint fésű. (Persze ez sem mondd el sok jót rólam, tudom...) Eredmény? Hát, azt ismeritek. Ha épp nem nálunk, hát a saját lakásotokban.... Tisztelet persze a kivételnek, nem tudom, hogy a rendesek hogyan csinálják, de minden - és még több - elismerésem! Az én munkámra tényleg találó a láthatatlan... Legalábbis ami a takarítást illeti, mert például a főzés eredménye jól látható. A székeken, asztalokon, kanapén... (A többi pedig, ami a gyerekek fejlődésén látható, az egyszerűen nem munka.)
Szóval de, zavar. Hogy tehetnék ellene, az szinte biztos. Hogy csinálhatnám ügyesebben, az valószínű. Hogy ha megfeszíteném magam, és rendesebbé válnék, akkor jobb lenne nekünk, az kizárt. Marad hát libikóka, hogy amikor úgy kezdem reggel, hogy azért sem takarítok ma, akkor sem bírom ki, és csak gyorsan beindítom, összeszedem, elrakom, feltörlöm..., aztán amikor úgy indulok, hogy ma aztán itt csillogni fog a plafon is, akkor megsajnálom a gyerekeimet, és inkább leülök melléjük a szennyes kupac tetejére játszani...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése