Imi tett-vett, jött-ment, nem is terítettem neki, azt mondta, annyi a dolga, hogy nem ér rá velünk enni. Egyszer csak úgy futtában mégis irányt váltott kanyar közben, és lehuppant mellénk, felkapott egy sült krumplit, már tömte is a szájába, csak akkor eszmélt:
- Hú, de forró. - jajdult fel.
Erre Bogi is (aki addig rá se nézett a krumplira, szigorú fasírt diétát tartott egész nap) fogott egy darabot a saját tányérjáról, és közölte, hogy:
- Hú, de fojjó! - aztán - azért több esze lévén - jól megfújta mielőtt betömte. Az sem zavarta, hogy az övé rég kihűlt már.
Bogi mindent, de mindent utánoz. Már nem csak a mozdulatokat, Sári pelenkázásában már rég profi. Hanem a szavakat, szóhasználatot, hanglejtést is. És főleg a reakciókat. Egy rosszkor elejtett basszus bizony azonnal visszhangra talál...
Néha egészen kihúzom magam figyelve a reakcióit. Nem csak azokat, amiket tudatosan tanítottunk neki. Bár a hiszti elfújását is tökélyre fejlesztette már, és egyre többször veszi észre magától is, hogy ez most hiszti, és akkor csak úgy menet közben vesz egy nagy levegőt és már fújja is. Fújja ki magából a dühöt, ha nagyon sok van, el is hessegeti kis csapkodó kezeivel.
De még jobban szeretem, amit csak úgy magától tanult. Szeretem például, ahogy az öccsére szól: - Simikeeeeee, nem húzd hajam!, Simikeeeeeeee, nem hamham! Hozom játék neked. Kedves határozottsággal.
Szeretem, mert azt mutatja, hogy a jóra nyitott. És szeretem, mert azt hiszem, azt is jelenti, jót lát maga körül, hogy jó, ahogy együtt vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése