Az élet gyerek(ek)kel (is) tulajdonképen végeláthatatlan döntések sorozata. Mit adjak rá? Mi legyen a reggeli? Mikor vegyem ölbe? Mit játszunk? Szaladjak az egyik után, és hagyjam, hogy a másik sírjon? Vagy szaladjak a síróhoz, és hagyjam, hogy a másik randalírozzon? Ki hol aludjon? Ki hogy aludjon? Játsszak a gyerekekkel, és hagyjam a házimunkát? Vagy hagyjam nyűglődni a gyerekeket és számoljam végre fel a káoszt, ami napok óta nyomaszt? Adjak rá hosszú ujjút, hogy ne égjen le, vagy adjak rá rövid ujjút, hogy ne süljön meg? Tartsak ki szigorúan hiszti esetén, vagy most van az, amikor azzal teszek jobbat, ha mégis engedek? Szóljak rá, hogy nem szabad, vagy hagyjam, hogy kipróbálja? Mutassam meg, hogy kell, vagy az a jobb, ha maga kísérletezik? ...
Persze a legtöbb döntés nüansznyi, nem is tudatos és a nagy egészet tekintve tökéletesen lényegtelen. Mégis, valahogy ezekből áll össze a nagy egész...
Azt kell, hogy mondjam, általában élvezem ezt a végtelen hatalmat. Néha mégis elfáradok kicsit, olykor jól esik fogni ezt az egész felelősség-batyut, és ráakasztani valaki más vállára. Ilyenkor élvezem, hogy más tűzi a zászlajára a gyerekeim ellátásának és szórakoztatásának nemes célját, én pedig... csak vagyok. Egészen kívülállóként és haszontalanul. Ezek a pár percek-órák töltik fel a döntéstárat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése