Mesemaraton

Szeretjük a mesét. Mondani, hallgatni, olvasni, kitalálni, nézni, rajzolni, ismételni. Tízszer, százszor, ezerszer végigálmodott könyvek vesznek körül. Bogi 4 napos korában kezdtük, és azóta sem hagytuk abba, mesélünk a végtelenségig. De sohasem unásig!

Szeretek mesélni, és még jobban szeretem, ahogy Imi mesél. Én precízen követem a sorokat, jól figyelve az érzelmekre és mondanivalóra, nehogy valami elsikkadjon. Imi csapongva belelendül, hozzátesz és elvesz, kihagyja az uncsit, felturbózza a laposat. Csak akkor van kétszer ugyanaz a poén, ha Bogi megjegyezte, megszerette és maga szúrja bele. Én tudom a meséket, Imi éli őket.

Én tudom a meséket, hogy ne tudnám, hisz ha napjában tizedjére jön meg a Bogi kedve ugyanahhoz a történethez, akkor tizedjére olvassuk el. Tulajdonképpen ki is használom ezt a szerzett tudást: mikor annyira elfáradok, hogy a szemem sincs erőm nyitva tartani, megkérem Bogit, hogy olvassunk. Ő választ egy könyvet, én mondom a mesét, és csak arra kell vigyáznom, hogy épp nyitva legyen a szemem, mikor ellenőrzi, hogy ébren vagyok-e még...

Büszke voltam magamra, úgy éreztem, ez valami szuperképesség: jónéhány mesekönyvet fejből végignyomni azért mégiscsak valami, nem?! De Bogi tegnap megint bizonyította, hogy nem én vagyok a világ közepe. Játszottam vele olvasás közben: egyszer-egyszer elhagytam a mondatok végéről az utolsó szót. Ő befejezte helyettem. Aztán kihagytam a kulcsszavakat. Rögtön mondta. Próbálkoztam a nehéz szavakkal. Nem okozott neki problémát ez sem. Kiderült: ő is tudja fejből a meséket. Szó szerint.

Emlékeztem én, hogy van ilyen, Marcsi is kijavított, ha kihagytunk egy szót: szúrós szemmel ránk nézett és közölte, hogy nem is az van oda írva! Mégis meglepett és meghatott, hogy mekkora és mennyit tud a mi Kisbogarunk.