Szentül meg voltam győződve róla, hogy mi amolyan igazi nyílt és bizalmas, hogy egészen őszintén nagyképű legyek, minta család vagyunk. Az összes hibánkkal és balfogásunkkal együtt, persze. Aztán egyik este (amikor Imi a focipályán hagyott térdét kereste kórházról kórházra járva) a tv-t kapcsolgatva ráakadtam a Ridikülre és az ő nagy beszélgetésére. A gyerekek előtti tabu témákról volt szó.
Hát, három perc alatt derült ki, hogy a nagy nyíltságunkban észre sem vettük a saját tabuinkat. Merthogy tele vagyunk velük, 1-2 kivételtől eltekintve szinte minden igaz volt ránk, amikről olyan jót beszélgettek ott a nagy dobozban.
Azóta napjában többször elő-elő tolakodnak a tabuink, megcsiklandoznak, kérdezgetik, hogy akkor most melyik sorba álljanak: szabad róluk beszélni avagy nem? Magam is meglepődtem, hogy mennyire foglalkoztat a téma. Vajon szükségesek a tabuk? Vagy kellene kezdenünk velük valamit? Persze nem erőszakot téve magunkon és rajtuk, elvégre a mieink: megszoktuk és megszerettük őket. Régről cipeljük magunkkal, családból, közösségből, saját magunkból. Összeadtuk és kicseréltük őket, közös kincs lett. Szép nagy, jól-rosszul záródó, míves barna ajtók, amik mögé elbújunk öltözködni, szomorkodni, haragudni, temetni.
Ne a gyerekek előtt. Miközben lehet, hogy van rájuk szó, kép, érzés az ő világukban is, csak a sajátjainkkal nem jutunk dűlőre, így az övékét nem is kerestük?
Persze, lehet, hogy amiről nem beszélünk, az tényleg nincs is. És akkor tabu téma lezárva...
A Ridikülben mi volt amúgy a konklúzió?
VálaszTörlésAz, hogy az a baj a tabukkal, hogy általában szorongás kapcsolódik hozzájuk. A gyerek érez valami titkot, simlit, és ez többet árt, mint az igazság.
VálaszTörlésEgyébként nagyon sokat beszélgettek arról, hogy mennyire rosszul kezeljük a halált.