Emlékeztek arra a hőn utált testnevelés órai feladatra, amikor a vonalak között kellett ide-oda rohangálni? Alapvonaltól első vonalig, onnan vissza, aztán egy vonallal tovább, vissza, és így tovább a tornaterem túl feléig. Ha különösen rossz hangulatban volt a tanár, visszafelé sem lehetett simán futni, akkor is ide-oda kellett cikázni. Hát, valami ilyesmi két kisgyerekkel az élet, csak nem vonalakkal, hanem gyerekekkel, játékokkal, pelenkázással, etetéssel.
Az persze változó, hogy mikor hogy vesszük az akadályokat. Néha csak úgy repül a nap, minden könnyen megy, mindent együtt csinálunk, és egyszerűen csak minden jó. Ilyenkor úgy érzem, hogy igen, ma jó voltam, ma megfeleltem. Aztán jön egy nehéz nap, mikor semmi sem úgy sikerül, mikor egyszerre lenne rám szükségük, én pedig egyiküknek sem tudok eleget nyújtani. Akkor igazán csak vánszorog a nap, és én akárhogy rohangálok a vonalak között, végül mégis mindenki egyedül marad. Ilyenkor úgy érzem este, hogy az az egyetlen eredménye a napnak, hogy mindenki épségben ágyba került...
Olykor nyűgösen indul a nap, aztán sikerül egymásra hangolódnunk. Máskor mindenki vidáman ébred, de valahol út közben elfáradunk. Ez utóbbi sokkal jobban megvisel. Valahogy a nyűgös reggeleken úgy indulok, hogy ma össze kell szednem magam, és tényleg összegyűjtöm minden energiám, és sikerül adnom belőle Nekik is. Ezek azok a napok, amikor végül rendrakásra, porszívózásra, mosásra, mindenre jut idő a sok játék és nevetés mellett. A nehezedő napokon meg kínlódva várjuk, hogy Apa végre hazaérjen és mindenkit megmentsen. Még jó, hogy meg is teszi.
"Nem kell tökéletes anyának lenni, elég ha jó anya vagy." Ezt szépen megtanultam a pszichológia szigorlatra. Elméletben... Csak azt nem tudtam, hogy néha vannak épp csak elégséges napok (mindenki épségben marad...), máskor meg egészen tökéletesek. Aztán az elég jó valahogy ezek átlagából jön ki. Azt hiszem. Szerencse, hogy sok a jó nap, kevés a gyenge, így mégsem csak közepes. Remélem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése