Bőven 20 liter anyatej elpasszolását bonyolítottuk már le, csak mindig elfelejtettem írni róla, de hát a teljességhez hozzá tartozik, kerüljék hát be az emléktárba.
Elég hamar világossá vált, hogy nem lesz probléma a tejmennyiséggel, nem volt elképesztő felelőtlenség tápszer nélkül nekivágni a nagyvilágnak. Szorgosan gyűjtögettük is a tejet, anya megtanított fejni, úgyhogy elég hamar kezdett szűkössé válni a mélyhűtő... Aztán belebegett az életünkbe a műtét szívderítő lehetősége majd valósága, úgyhogy örültünk nagyon, hogy nem kell majd gondolkodni, hogy oldjuk meg a táplálást, amíg én bulizok a nénikkel a kórteremben (apropó, egyszer a műtétet is meg kéne írnom, izgi volt:) ). Jöttek is innen-onnan az ilyen-olyan biztatások, hogy háát, majd meglátom, hogy tudunk fejni a kórházban, meg, hááát, ne gondoljam, hogy megmarad ez a sok tej (éljenek a védőnők!). Jelentem, fejtem a kórházban, egyedül is, anyával is. Persze azért rossz volt kiönteni a csapba, de valamit valamiért...
Már csak az volt hátra, hogy várjuk, hogy reagál a tejrendszer a lyukasztásos történetre. Nem zavarta, sőt. Érdekes dolog az ember, eszébe nem jutott a szervezetemnek, hogy az utód táplálásánál bármi fontosabb. Maradt a tejmennyiség, sőt, lett hozzá még. Azért vártunk még pár hetet, biztos-ami-biztos, de mikor elkezdte az anyatej kiszorítani a húst a mélyhűtőből, Imi egyre gyakrabban hozta fel, hogy beszélni kellene a háziorvossal, hátha kell valakinek a tej.
Beszéltünk is vele, kellett is valakinek. A tejtesót Dórinak hívják. Koraszülött volt, ha jól emlékszem, 29. hétre, Boginál néhány nappal született korábban. Azóta szépen behozta a behozandót, mára szép, egészséges csecsemővé fejlődött. Vele még nem találkoztunk, az anyukája azonban nagyon kedves:)
Nekem pedig nagyon jó érzés, hogy tudunk segíteni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése