Isten látja lelkem, én már kiörültem magam tél ügyben! Lelkiismeretesen örültem az első hónak, s aztán az azt követő összes többinek is. Mutogattam Boginak, hogy nézd, milyen szép, milyen fehér, milyen békés. Nézd, hogy világítja meg az utca sárga lámpája a hulldogáló havat, milyen nyugalmat árasztanak még az autók fényszórói is. Örültünk a szánkózó gyerekek örömének, megbeszéltük, hogy néhány év múlva mi is ott fogjuk koptatni a fenekünket a dombon. Még azt is megsúgtam Boginak, hogy hogy örülök, hogy kisgyerekesként anélkül lehetek majd gyerek, hogy ferdén nézzenek rám. Szóval, komolyan, szerettük a telet. De most már legyen elég! Most már épp így szeretnénk örülni a tavasznak! Szeretném mutogatni az ablakból, hogy nézd, milyen szépen süt a nap, nézd, milyen szépek a virágba borult fák, a nagy tavaszi esőnek milyen jó az illata. Meg kellene már néznünk, hogyan fogócskáznak a gyerekek a játszótéren, s megtervezni, hogy fog lejárni apával labdázni. Elismerem, büszke voltam magamra, mikor a "tavalyi hó" analógiájára megalkottam a "tavaszi hó" spanyolviaszi kifejezést, de most, hogy ez is megvolt, a tavaszt akarom látni kinézve az ablakon, a meleget akarom érezni kilépve az ajtón és nem ezt:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése