Rendmánia

Na, az hál' Istennek egyikünkbe se szorult. (Mármint rendmánia, mondom Imi kedvéért, aki nem szokta elolvasni a címet.) Nem mondom, a Bogi születésével egy kicsit alakult a dolog, több időt töltök rendrakással, takarítással. Mégse szipákolja már a port. Mégis, mindig-mindig kupleráj van. Erősen gondolkoztam, hogy miért, aztán rájöttem. Természetesen a gyerek az oka! Leglalábbis ez az érv már réges rég a tarsolyomban volt, elvégre azt mindenki tudja, hogy egy kisgyerekes háznál a rendetlenség szinte kötelező, mert a gyerek az kupival jár. Hát, igen, csak ugye nem feltétlenül az öt hónapos... Mert ugye ő még nem pakol szét mindent, nem szerel, nem dobál, nem nyírja a kaktusz bimbait (ki tudja, honnan való az idézet?:)). Persze, az is igaz, hogy nem is pakolja el a játékait! 

Szóval, az a kettős helyzet állt elő, hogy Bogi ürügyén mi tartunk kuplerájt. Minden tele van ugyanis a játékaival. Itt egy baba (szeretünk, rozi), ott egy maci, amott egy felismerhetetlen, ámde csörgő, úgyhogy nagyon szeretjük akármicsoda. Néha a legváratlanabb helyzetekben a legváratlanabb helyekről bukkan egy elő. A minap például szokásos módon nem nagyon korán indultunk aludni. Épp lehajtottam a fejem a párnámra, mikor megszólalt valami. Már kezdtem is bosszankodni, hogy ki az a tapintatos, aki éjfélkor telefonál, mikor rájöttem, hogy ez nem is a telefon hangja. A felhúzható, Bachot játszó csiga lehelte ki lelkét a fejem alatt. Pont annyi naftalin volt még benne, amivel utoljára hangot adjon elásatottságának. Hiába no, ára van annak, ha kora reggel még aludnánk egy kicsit: valamivel le kell foglalni a kisasszonyt az ágyunkban...

Hatalmas eszemmel arra is rájöttem, hogy mindez azért van mert a számos (és egyre számosabb) játéknak nincs megfelelő helye. Polcra, pláne szekrénybe rakosgatni nem éri meg minden napszakban kétszer... Úgyhogy most kezdetét vette a kincsesláda vadászat.