Tulajdonképpen megszokhattam volna már a furcsa pillantásokat és a még furcsább kérdéseket, amiket az a tény vált ki egyes emberekből, hogy 23 évesen gyereket szültem. Sőt, már azon sem akadok fenn, mikor valaki látványosnak ugyan nem szánt, de mégiscsak szemöldök húzogatva elkezdi számolgatni, hogy vajon azért házasodtunk-e össze, mert besikerült a baba.... Szóval, mondom, megszokhattam volna. És mégis, tudnak még meglepetéseket okozni az emberek.
Mindig furcsállottam, mikor valaki azt mondta, nem akar gyereket. Én ugyanis mióta az eszemet tudom, az anyaságra készülök. Már 14 évesen azt vártam, mikor lehet már, és azon fantáziáltam, hogy ha teherbe esnék, mihez kezdenék. (A szüleim ne kapjanak visszamenőleg szívrohamot, nem sok esélyem lett volna a dologra, szeplőtlen fogantatást úgy tudom, ezidáig csak egyet jegyez a történelem!)
Most már kezdem én is úgy látni, hogy lehet, hogy nem mindenkinek való ez. Na, nem mintha alkalmatlanok lennének rá a nők (vagy férfiak) vagy valami, de inkább vállalja fel, hogy nem szeretne gyereket, mint hogy csak azért szüljön, mert kell. Inkább ne legyen gyerek, minthogy egy együtt töltött hosszú hétvégének az legyen a vége, hogy: "Nekem most be kell mennem a munkahelyemre, hogy kipihenjem magam, mert utálom a gyerekeinket!" (Megtörtént eset! -Nem nálunk!!!-)
Szóval, mondom, ezen már nem akadok fenn (mármint a vágy hiányán, a fent idézett mondaton nagyon is!). Mondjuk, az indokokat sokszor nem értem: a "félek, hogy elveszteném a saját életem" (????) "nekem még élnem kell" és társai ki tudnak akasztani. Mégis, azt hiszem, a furcsa nem korai? hogy bírod? minek? kérdések sora tegnap érte el mélyponját: "És előtte volt kutyátok vagy macskátok?"
Nem kommentálnám a kérdést csak betiltanám az amerikai filmeket...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése