Tegnap szörnyű felismerést tettem. Boginak énekelgettem a Legyetek jók, ha tudtokot, s mikor az "Ugye tényleg nem fog fájni, ha majd végre nagy leszek, ugye másként fogom gondolni az, hogy milyenek a felnőttek..." részhez értem, rá kellett döbbennem, hogy ez már nem rólam szól. Nincs több majd. Felnőttünk. Végérvényesen és visszavonhatatlanul.
Eddig széles vigyorral, vállvonogatva vagy épp felháborodva utasítottam vissza minden hasonló jellegű vádat, hogy én aztán sose, én maradok gyerek, mi még időben megfogadtuk Edinával, hogy húzunk Pán Péterrel Sohaországba. És valóban, maradtam is a szüleimnek gyerek, a barátoknak lökött... A minap egy volt tanáromnak írt levélben még le is szögeztem, hogy nem tudok "felnőtt fejjel" visszatekinteni, mert ahhoz még fel kell nőnöm...
De! Már van valaki, akinek felnőttek vagyunk. Sőt, akinek mi vagyunk a felnőttek. És ez már így maradt. Végérvényesen és visszavonhatatlanul. Döbbenet. Ijesztő. Csodás.
De legalább tudom, hogy Mivégre. :)
ez nagyon tetszett! tényleg fura lehet...
VálaszTörlés