Első nap még bemegyek vele. Talán második nap is, ha igényli, utána majd a folyosón ücsörgök néhány napig. Ja, ez már volt. 3 éve. És most újra. Azért ez-az megváltozott. Például október 1. van, nem szeptember. Autóval indulunk, nem sétálva. És már négyen lépjük át azt a bizonyos kaput (bár a valódi kapu is egy másik már). A kezem sem fogja. Nem az én kezem fogja, ketten közrefogják. A Nagyok.
Indul az első nagy óvodai élménye, ami már egészen az övé, már nem csak a többiek mögül kikukucskálva lop magának kicsit. Hagyja, hogy átöltöztessem, mert már neki is van benti ruhája, és közben csak kicsit méltatlankodik, hogy miért nincs kiragasztva a jele a törölközőkhöz. A Kismozdony hol törölje meg a kezét? Aztán a harmadik cipőhúzási kísérlet végre sikerrel kecsegtet, jól hallhatóan nem hápogva tipegnek be a 21-es kislábak a csoportszobába. Nagy lendülettel jut át az ajtón, hogy egy egész új világ egész sokasága táruljon a szeme elé. Megtorpan, de van kapaszkodó. Nem, nem én. Jobbról-balról kapják a testvérek, és mikor az óvó néni bemutatására egy egész seregnyi puszi kerül az arcára kicsit idegen, nagyon lelkes társaktól, már magabiztosan veti meg a lábát.
És én megint az ajtóban ragadtam. Most akkor menjek be? Hiszen nincs rám ott szükség. De már nem tétovázom félszegen. Már én vagyok a rutinos többedik gyerekes anyuka. Könyvet is hoztam... Intek az óvó néninek, hogy kint leszek. Olvasok, de már nem a faliújságot, azt úgyis tudom kívülről. Anamnézist töltök, de már nem esek kétségbe, hogy biztosan jól megértettem-e magam. Persze könnyű nekem, már nem kell itt bemutatkoznom.
Lassan egy hónapja ismerősnek-ismeretlennek elújságolja, hogy már ő is óvodás. Büszke. És bátor. Elengedi a testvérek kezét is, ha az ő útja másmerre visz. Elengedi a kezünket, mert az oviba visz az útja. Én pedig lemaradva figyelem, és nem hiszem, nem-nem-nem hiszem, hogy már ekkora. Hiszen látom, hogy kicsike még. Épp az ölembe való! Hiszen tudom, hogy már ekkora, annyi dolga van, hogy estig sem jut a végére, és annyi mondanivalója van, hogy nincs ideje a csendre, és annyi ötlete van, hogy egy percig sem ér rá megpihenni a megvalósítás előtt... Hiszen látom, hogy már ekkora. Minden reggel látom, mikor sietve szalad be (a nagyokat hátrahagyva) a csoportba, mintha késésben lenne...
És mostantól a csoport 12,5%-a Makó. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése