Boginak új tudománya van: tud kéredzkedni. Eddig is megörült, ha olyan lépett a szobába, akit mosolyra érdemesnek tartott, sőt, időnként, ha épp nem volt egyéb, fontosabb dolga, rá is startolt a szobába érkezőre. Feltéve persze, ha épp a földön volt és nem valakinek az ölében. Újabban azonban az sem akadály, ha valakinek az ölében van. Ha meglát egy arra érdemesebb embert, kifordítja a hátát, lábával rúgkapálva, két kezével a kiszemelt felé nyúlva röpülne. És ha valaki nagyon boldogságra okot adóról van szó, még lelkesen liheg is hozzá. :)
Este már egészen fáradt volt, próbáltam kicsit csendesíteni, hogy el tudjon aludni, énekelgettem, magyaráztam neki, már-már azt is elértem, hogy lehajtsa a fejét, mikor bejött Imi a szobába. Bogi felejtett kínt, s borogatást, eszeveszett csapkodásba és lihegésbe kezdett, s ahogy az apja hatótávon belül ért, nyújtózott felé egész testével. Mikor átkászálódott, odabújt egy pillanatra, aztán felemelte a fejét, meglátott engem, felvillanyozódva, lihegve nyúlt felém... Átvettem. Fél másodperc boldog nyugalom, akkor megint felkapta a fejét, ránézett Imire, megörült neki és teljes odaadással kínálkozott hozzá. Legalább tízszer eljátszotta, s mind a tízszer, újra és újra olyan boldogság ült ki az arcára, mikor felfedezte egyikünket vagy másikunkat, s újra és újra békésen nyugodott meg, hogy kezdhesse újra a kéredzkedést. Ahogy ott a félhomályba adogattuk kézből kézbe, figyelve minden fellelkesülést, azt vettük észre, hogy hatott a Pál utcai fiúk felfokozott érzelmi állapota, potyognak a könnyeink...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése