Anya-kép

Teszteltem. Bejött, a sejtésem. Ha beütöm a keresőbe, hogy anya, idilli-összebújós, meghitt anya-gyerek pillanatokat megörökítő képek garmadája árasztja az anyaság örömét. Kipróbáltam anyaság kulcsszóval is, azt gondoltam, ez azért már valamelyest árnyalni fogja a képet, és megjelennek a túlterhelt anyák vicces kis karikatúrái, melyek ellensúlyozni hivatottak az édes idillt. Ezúttal tévedtem: bár számos cikket olvastam az utóbbi években bakkeranyáktól (ti. a bezzeganyák ellentábora, akik lerántják a leplet a valóságról, bevallják hogy anyának lenni igenis szívás (!) ), a képek túlnyomó többsége így is idillt és harmóniát áraszt.

És lássuk be: erre vágyunk, ha az anyagágra gondolunk. Erre az összhangra, erre a kapcsolatra, az ölelésre, puszira, mosolyra. Ölben mesélésre, közös dalolásra, nagy beszélgetésekre. És milyen jó is! Mégis azt hiszem, ha egyszer valaki statisztikát akarna készíteni, kiderülne, hogy ez kb. az anyaság 2 %-a...

De végülis van más is, ami még vonzó a gyerekes létben: a nagy kacagások, közös bolondozás, csikizés, párnacsata. Na az igen! A móka! Az még jöhet! Csakhogy... (borzalom, hogy van csakhogy) ez hangos ám! Mindig. És nem csak akkor, amikor közös, és nem mindig van egyszerre meg a fogadókészség. És akkor jön az, hogy "csendesedj már egy kicsit", "ne rohangálj már", "mért dobálod azt a párnát?" "ne visíts már", "hagyd abba a pólóm rángatását". És akkor nem jön valahogy a felismerés, hogy ők most épp ugyanarra vágynak, amire elvileg én is. Hiszen ezt akartam: a mókát, jó kedvet, vidámságot... Szóval - ha szerencsém van - a közös móka mondjuk újabb 2%. És a többi?

Van még az a rész - de Isten látja lelkem, ezt a kísértést a születésük előtt igyekeztem elhessegetni magamtól -, amikor büszke anya lehetsz: mert okosak, szépek, kedvesek, udvariasak, előre köszönnek, éppen megfelelnek valami vélt vagy valós (jogos, vagy jogtalan) társadalmi elvárásnak, és ezért szülőként be lehet zsebelni az elismerő szavakat és pillantásokat. Azért ez is a jó rész.

És a többi: a mindennapok, a nevelés (szerintem igenis van nevelés, akkor is, ha ezzel Neveseknek mondok ellent), a jelenlét, a törődés, az aggódás. És ez néha fárasztó, idegtépő, monoton (ezért is jönnek a bakkeranyák, akik lerántják a leplet, és végre elmondják, hogy anyának lenni kibírhatatlan). Mégis ezek alapozzák meg azt a (na jó, lehet pesszimistán számolt) 5-6% idillt. De nem az idill anyaság. (Az anyaság nem idill). Az a tejszín. A hab a tortán. A könnyű rész. De meg kell tanulni megsütni hozzá a tortát. És néha odaég a krém, kicsapódik a vaj, megsüt a sütő, hozzáragad a papír, cukor helyett só kerül a piskótába... Néha receptet kell váltani. De ettől még fontos. Sőt, szerethető.

Humorszelep

Sláger téma, hogy milyen munkanyának lenni, milyen szépségei és nehézségei vannak (vagy ha az internetmegjelenés alapján nézzük, lehet fordított a felsorolás). Én viszonylag jó helyzetben vagyok e tekintetben is, ultra támogató családi háttér (köszönöm, köszönöm, köszönöm!), részmunkaidő (mondjuk ez legalább egy kérdőjelet vagy idézőjelet megérdemel, de erről máskor, máshol), a munkám egy szelete rugalmas beosztásban otthonról végezhető (végezendő). Ez utóbbinak aztán megvannak a maga következményei. Egyik oldalról az, hogy (általában) nem probléma odaérni a gyerekekért az oviba,  (néha) nem gond délelőtt ügyet intézni, (időnként) lehet egyéb munkajellegű tevékenységet bevállalni. Másik oldalról viszont nincs az, hogy lejár a munkaidő, másnap reggelig semmi nem mozdíthatja előre a világot, így kár is érte különösebben küzdeni, akár ott is lehet hagyni a feladatokat, ahol keletkeztek. Ezért a gyerekidőben olykor nehéz valóban letenni azt, ami a gyerekidő utánra még be van sorjázva. Ez pedig dupla feszültség: nem tudok egészen rájuk koncentrálni kontra jó volna haladni. A feszültség pedig feszültség, akárhogy szépítem, azt ők is érzik, az ütközőpont, az meg tud bénítani, ilyenkor több a konfliktus.

A konfliktusok, ellenérdekek feloldásáról egész módszertani gyűjteményt tudnék lassan írni (lenne három fejezet: működik | nem működik! | néha működhet is akár, ha...). Van azonban az a helyzet, amikor egyszerűen elkerülhetetlen a robbanás. Azon kaptam magam, hogy ilyenkor két módon tudok jelen lenni. Az egyik (direkt nem azt írtam, hogy az ELSŐ, a remény hal meg utoljára, szokták volt mondani) a kiabálás. Jobbik esetben (haha) csak az adott helyzetre koncentrálva: márpedig gyerekem, amit mondtam az lesz, most, nincs vita, pont! (Szomszéd néni is behúzta a nyakát, ez is pipa). Rosszabb esetben kiömlik a vulkán teljes tartalma a maga izzó valójában "és különben is" listázva az elmúlt idő minden feszültségét megfejelve egy kis hatásos általánosítással (ha véletlen valamelyik gyerek kikérné magának, hogy rá ez most nem is érvényes, van kéznél rá vonatkozó fejezet is...)....

A másik mód a humor: ez is robbanás, csak egészen más. Szerencsére olykor sikerül tudatosan: egyszerűen tudom, hogy most ez robbanni fog, de résen vagyok, és direkt indítom be a detonátort viccel. Máskor nem ilyen tudatos a jelenlét, csak menet közben sikerül valahogy még időben megépíteni a fedezéket. Mondjuk mikor a feszült, összeveszős délután után még az esti altatás is nyűglődős, már tényleg a csakazértis állapotában feszülünk egymásnak, de még egy nagy levegőt véve megpróbálkozom egy utolsó altató zenével, és ahogy megszólal az egyik gyerek, már robban is belőlem, hogy ha még egy szót... (itt jut eszembe, hogy amire nem térek ki, azt nem veszik bele a paktumba, ezért folytatom a felsorolást), vagy nyafogást, vagy nyávogást, vagy (itt kezd felsejleni a biztonságos robbantás lehetősége) vagy csipogást, vagy brummogást, vagy nyünnyögést, vagy prüntyögést, vagy röfögést, vagy krákogást, vagy dudálást (itt már nevetnek, de én azért komoly vagyok, lássák - akarom mondani, hallják a sötétben -, hogy itt most éppen nevelés van, kérem szépen, ez nem vicc!), vagy prüszkölést, vagy sercegést meghallok, azonnal kikapcsolom a zenét! Világos?! - Világos. 5 perc múlva mindenki békésen alszik...

Azt hiszem, nem lehetséges teljesen elkerülni ezeket a veszélyzónákat... Hogy hogyan lehet csökkenteni a gyakoriságukat vagy intenzitásukat, azon folyamatosan dolgozom, de szükségem van még a türelemre. Szóval most a nyár feladata: tökélyre fejleszteni és begyakorolni a tudatosan biztonságos robbanás technikáját...

Ünnepi ima

Volt idő, amikor már-már közelharcba torkolló vita előzött meg minden étkezést: nehezen sikerült eldönteni, hogy mit imádkozzunk. Akkor vezettük be, hogy a reggelinél Imi, ebédnél Bogi, a vacsoránál pedig Ákos az imafelelős (a tízórai és az uzsonna az enyém, ha együtt töltjük). Több gordiuszi csomót is sikerült megoldani ezzel a huszáros vágással, nem csak az - anyaaa, belémkönyökölt! - de ne eeeeeeezt! került ki az ima szövegéből végérvényesen, ráadásként ha én történetesen elfelejtenék megállni egy pillanatra hálát adni, mindig van, aki figyelmeztessen.

Azóta reggelenként szigorúan a "farkasosat" imádkozzuk.  Délben nagy valószínűséggel rendes imát mondunk vagy éneklünk (időnként előfordul, hogy Bogi tényleg nagyon éhes, olyankor lazít kicsit ő is). Az esti ima viszont mindig ott helyben dől el. Jobbjára persze a farkas javára, de azért Ákos ad magának egy szusszanásnyi lehetőséget a komolyságra. Édes Jézus, - kezdi egészen ájtatosan, itt tart egy pillanat pihenőt, mint aki még maga sem tudja, hogy mi következik, de aztán villan a szeme, teste alig észrevehetően Imi felé fordul, és széles mosollyal, háromszoros hangerővel hadarja: ide hallgass, éhes vagyok, mint a farkas. Ámen. - És már landol is az első paprikadarab a szájában. Eddig azt hittem, egy esetben tér csak el a menetrendtől: ha kedveskedni akar nekem. Olyankor - hogy kétségem se legyen, nekem szól a befejezés - rám néz halvány mosollyal, s úgy folytatja: légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk. 

Rájöttem azonban, hogy van harmadik eset. Az ünnepnap. Mert a névnapján - pedig futva-húzva ünnepeltük - megállás nélkül, határozottan mondta a komoly szöveget. Fel sem merült, hogy vicceskedjen, egy pillanatra sem. Az ünnep az ünnep.

Gyerekszáj

Rég játszottunk már olyat, hogy azonos betűvel kezdődő szavakat gyűjtünk, most valahogy újra előkerült a játék. A legfontosabb betűk az életünkben természetesen a B, az Á, az S és az I, tehát általában ezek valamelyikével indítjuk a mókát. A legutóbbi vacsoránál például mindegyik sorra került. Jó néhány szót a gyerekek maguktól is összegyűjtenek , aztán, hogy fenntartsuk az érdeklődést, rövid meghatározásokkal segítjük a gondolkozásukat. Persze Bogi a leglelkesebb, de azért a fiúk is kiveszik a részüket a munkából (újdonság, hogy már Ákos is részt vesz a játékban). Már jó néhány perce játszottunk a B betűvel, a definícióknál tartottunk, amikor Simi el-elvesztette az eredeti játék fonalát:

- A pirosnál sötétebb szín.

- Bordó. - vágta rá Bogi.

- Vagy? - fűzte tovább Imi.

- Fekete! - kiáltotta diadalmasan Simi...

* 

- Jármű. - mondtam én.

- Autó! - adott félmegoldást Simi.

- Lehet kétkerekű vagy három. Nektek is van. - fűzte tovább Imi.

- Bicikli! - jött rá Bogi.

- Öö.. Az is jó, tényleg, de én nem arra gondoltam. - mondtam.

- ?? - néztek rám értetlenül mindannyian.

- Ennek négy kereke van, és többen tudnak utazni vele. 

- Autó! - próbálkozik újra Simi kacagva.

- Busz. - helyesbített Bogi.

***

- Anya, leszel Hófehérke?
- Most nem.
- De miéért?
- Mert takarítok, látjátok mi van itt!
- De anyaaa! Hófehérke is a törpék házát takarítja!

***

Imi: Nem vitték el a kukát.

Ákos: A kukát vagy a szemetet?

Hat

HATalmas szíve van. Érzi a másik örömét-bánatát, támogat és vigasztal. Együttérez.

HATártalan a kitartása. Rendületlenül csinálja végig, amibe belekezd. Addig próbálgatja, amíg jól nem sikerül, és aztán csak csinálja, csinálja, csinálja a... a bármit.

HAThatós segítség. A konyhában, a rendrakásnál, a fiúk békítésében, ha olykor kakaskodás alakul ki. Tenni akar.

HATározott és céltudatos. Amikor tudja, hogy tudja, nem kér a segítségből. Egyedül csinálja. És megcsinálja.

HATékony. Megfigyel, elemez, gondolkozik, stratégiát választ.

HajtHATatlan. A szabály az szabály, nincs kivétel.



HATéves. 

Csak pislogok...

Ovijárat

Első nap még bemegyek vele. Talán második nap is, ha igényli, utána majd a folyosón ücsörgök néhány napig. Ja, ez már volt. 3 éve. És most újra. Azért ez-az megváltozott. Például október 1. van, nem szeptember. Autóval indulunk, nem sétálva. És már négyen lépjük át azt a bizonyos kaput (bár a valódi kapu is egy másik már). A kezem sem fogja. Nem az én kezem fogja, ketten közrefogják. A Nagyok.

Indul az első nagy óvodai élménye, ami már egészen az övé, már nem csak a többiek mögül kikukucskálva lop magának kicsit. Hagyja, hogy átöltöztessem, mert már neki is van benti ruhája, és közben csak kicsit méltatlankodik, hogy miért nincs kiragasztva a jele a törölközőkhöz. A Kismozdony hol törölje meg a kezét? Aztán a harmadik cipőhúzási kísérlet végre sikerrel kecsegtet, jól hallhatóan nem hápogva tipegnek be a 21-es kislábak a csoportszobába. Nagy lendülettel jut át az ajtón, hogy egy egész új világ egész sokasága táruljon a szeme elé. Megtorpan, de van kapaszkodó. Nem, nem én. Jobbról-balról kapják a testvérek, és mikor az óvó néni bemutatására egy egész seregnyi puszi kerül az arcára kicsit idegen, nagyon lelkes társaktól, már magabiztosan veti meg a lábát.

És én megint az ajtóban ragadtam. Most akkor menjek be? Hiszen nincs rám ott szükség. De már nem tétovázom félszegen. Már én vagyok a rutinos többedik gyerekes anyuka. Könyvet is hoztam... Intek az óvó néninek, hogy kint leszek. Olvasok, de már nem a faliújságot, azt úgyis tudom kívülről. Anamnézist töltök, de már nem esek kétségbe, hogy biztosan jól megértettem-e magam. Persze könnyű nekem, már nem kell itt bemutatkoznom. 

Lassan egy hónapja ismerősnek-ismeretlennek elújságolja, hogy már ő is óvodás. Büszke. És bátor. Elengedi a testvérek kezét is, ha az ő útja másmerre visz. Elengedi a kezünket, mert az oviba visz az útja. Én pedig lemaradva figyelem, és nem hiszem, nem-nem-nem hiszem, hogy már ekkora. Hiszen látom, hogy kicsike még. Épp az ölembe való! Hiszen tudom, hogy már ekkora, annyi dolga van, hogy estig sem jut a végére, és annyi mondanivalója van, hogy nincs ideje a csendre, és annyi ötlete van, hogy egy percig sem ér rá megpihenni a megvalósítás előtt... Hiszen látom, hogy már ekkora. Minden reggel látom, mikor sietve szalad be (a nagyokat hátrahagyva) a csoportba, mintha késésben lenne...

És mostantól a csoport 12,5%-a Makó. :)

Sámli-kérdés

Felsámlisodtunk. Minden stratégiailag fontos helyen van sámli, kisszék (vagy nagy). Gyorsan elérhető, gyorsan tolható, gyorsan megmászható. (Na meg némi odafigyeléssel kikerülhető, átléphető, visszatolható, áthajolható). A sámli kell, a sámli jó. A sámli adja a "te is nagy vagy, eléred a csapot is!" boldogságát. 

Ez a megmagasított boldogság azért együtt jár még más örömökkel is. A bármikor mámorító varázsával. A wc bármikor használható, a lámpa bármikor fel, le, esetleg fel-le-fel-le kapcsolható, a csap (főleg a csap!) bár-mi-kor kinyitható. És ha már úgyis nyitva, oly sok mindenre használható! A szűkreszabott szülői fantázia szerint elsősorban kézmosásra. Pedig nyílván rosszul tudom, mert ezer sokkal sürgősebb dolgot kellene kiszolgálnia! Kezdjük persze az ivásnál, mert az majdnem olyan jó alibi, mint a kézmosás. Inni meg ugye sok mindenből lehet fogmosópohártól lyukas tejfölösdobozig. Néha jó lenne kipróbálni a majdnem üres tusfürdős flakonokból is... Aztán ott a főzés - nem azért van a kiskonyha? Na ugye! A mosogatás - most tényleg jobb, ha koszos marad? A mosás - ki mondta, hogy muszáj előbb levenni a ruhát? Foltos, nem láttad? Nem ártana felmosni sem, és az ajtó is koszos... (Hol is van a gumikesztyű?)

Néha, úgy a harmadik átöltözés környékén, elgondolkozom, hogy sámlítlanítok. Egyszerűen csak ellopom egyiket-másikat. Mondjuk a fürdőszobából. Nincs több felmosás, elmosás, kimosás, megmosás! Lesz helyette... Na, mi? Anya, nyisd ki, mosd meg, emelj fel... Kell ez nekem? Na ugye! Marad hát a mámorító varázs és az átöltözés. Meg a szabályok folyamatos csiszolgotása, mert ugyehogy egyátalán sosem nem mondtam, hogy konyharuhát nem áztatjuk csöpögősre, hogy takarítsunk vele, mikor pedig az asztalnál kiömlő vizet is szoktuk vele feltörölni. Ahogy szivaccsal is, akkor azzal miért lehet takarítani?!

Azért, összességében, még így sem olyan rossz üzlet! :)

Álmaimban Amerika...

A filmekből tudtam egészen régóta, hogy vannak gyerekek, akiknek láthatatlan barátaik vannak. Gyerekkoromban egy kicsit irigykedtem rájuk, olyan izgalmasnak tűnt, és hát titkon lenyűgözött, hogy valakinek akkora fantáziája lehet, amekkora egy egész álomalak életben tartásához kell. Aztán kamaszkoromban azt gondoltam, azzal valami tutira nincs rendben, aki ilyen álomvilágba menekül. Mikor pedig megszülettek a gyerekek, egészen összekeveredett bennem a két érzés, hozzájött még a szakirodalom, így egyrészt kicsit izgultam, hogy ne legyek olyan szülő, akinek a gyereke álombarátoktól kap megnyugvást, másrészt nyugtatgattam magam ebben a nem létező problémámban, hogy nem a tökéletes szülői kudarcunk ékes bizonyítéka, ha mégis beköltözik valaki az életünkbe láthatatlanul.

Hát, egyik gyerekünknek sincsenek láthatatlan barátai. Siminek egy egész láthatatlan kontinense van! Egy játék Amerikája. Játék Amerikában mások a játékszabályok, másképp zajlik az élet, máshogy történnek a dolgok, talán még a folyók is visszafelé folynak. Ott találkozhatsz bárkivel, kipróbálhatsz (és ki is próbálsz!) bármit, mindent lehet, de semmit nem muszáj. Gumicukor a reggeli, és sosem alszanak a gyerekek, legfeljebb, ha nagyon szeretnének. Játék Amerika a világon a legjobb hely lenne, ha néha nem bukkannának fel benne gonosz kalózok, banyák, sárkányok és emberevő krokodikok, bár még ez sem akkora baj, mert szerencsére legyőzhetőek (szigorúan legó- és fakanálkardokkal).

Ha netán valami füllentésen vélném csípni Imit, és már egészen tarthatatlan az eredeti álláspont, megvan a kézenfekvő válasz: játék Amerikában pontosan így történt! (Hogy igazi Kistarcsán hogyan, arra sajnos már nem emlékszik). 

Játék Amerika a mi játék senkiföldjénk, az a kis talpalatnyi föld, amíg lehetőségünk van anyaországból átérni Simiországba, Simiországból anyaországba. Szusszanásnyi idő, menedék, hogy összerendezzük a szabályainkat a mondatainkkal. És én igyekszem megtanulni, hogy be kell lépnem hozzá és kivezetni anyaországba, ha éppen muszáj...

Gyerekszáj

A gyerekek a kisasztalnál rajzolgattak, csend, béke, nyugalom. Egészen addig, amíg Bogi széles mozdulatokkal el nem kezdte kékre színezni az eget aktuális királykisasszonya körül, Simi ugyanis jónak látta közölni vele, hogy az ég nem ér le a földig. Erre aztán néhány fordulós szócsata következett:

- De leér!

- De nem!

- De!

- Nem!

- De leééér!

- Nem ér le!

Épp patthelyzet volt kialakulóban, amikor valamelyiküknek eszébe jutott, hogy ennek a kérdésnek nem is olyan nehéz a végére járni. Fel is pattantak azon nyomban az ablakba:

- Látod, mondtam, hogy a földig ér! - közölte Bogi fölényesen.

- Nem is ér! - ellenkezett még mindig Imike.

- De igen! Látod, ott a domboknál a kék és a zöld összeér!

- Igen, ott igen. De az útnál nem ér le földig! - kötött kompromisszumot Imi.

- Nem, ott tényleg nem. - látta be Bogi is.

Ezzel az első önálló természettudományos megfigyelésük lezárult, visszatértek az asztalhoz és folytatta mindenki a saját dolgát.

***

Egész délelőtt a gyerekszobában takarítottunk, selejteztünk. A gyerekek meg-megújuló majd ismét hanyatló lelkesedéssel igyekeztek hol kötelességből, hol kedvességből segíteni. Az ebédidő közeledtével persze érezhetően nőtt az ellenállás, az első igazi ütközési pontot azonban Bogi polcának lepakolása jelentette:

- Nem gondolod, hogy ezt most már abba kéne hagynod?! Te mit szólnál hozzá, ha fognám magam, és én is lepakolnám a te polcodat?!?

- Ha visszapakolni is segítesz, úgy mint én neked, nagyon fogok örülni neki. - nyerte vissza néhány másodperc után a komolyságát apa.

***

A gyerekek az utolsó utáni utáni utáni játékukat játszották Gödöllőn azelőtt, hogy Nagymama megviszgálja őket. Nagyi el is indult az orvosi táskájáért a földszintre, hogy legalább annyival közelebb kerüljenek a "mindjárt-kész-vagyunk-már-majdnem-elkezdtük" állapotához, de út közben elszólította az élet, így végül elfelejtette miért indult. Nem úgy Ákos, aki a lépcső tetején türelmesen várt rá a csodálkozó-szemrehányó kérdéssel:

- Nem találtad meg táskát, Nagymama?

***

Bogi is hangolódik a karácsonyra, a mostanában énekelgetett dalaiba bele-belevegyül egy-egy téli-karácsonyi darab is. Van egy videó arról, ahogy Zséda Szürke patását kétévesen énekelte, úgyhogy az örök sláger nálunk. Az viszont csak most derült ki, hogy mindeddig félreértettük a dalt, van sokkal kézenfekvőbb szövege:
- Bár csak látná télapó, és húzna gyorsan rá még délelőtt* egy szarvasfejfedőőőőt!
(*tél előtt)

***

Ákos egy vizespalackon egyensúlyozva kísértette a sorsot, az apja rá is szólt, hogy nem kellene.

- Nem fogok elnyalni! - biztosította Áki.

- De el fogsz.

- Nem fogok!

- De el fogsz!

BUMM

- Elnyaltál?

- Igen. - jött a beletörődött válasz az asztal alól.

***

- Apa, ha én felnőtt leszek, akkor majd nagypapa lesz az apukám? - állt elő a kérdéssel Simi. Szerencsére gyorsan megbékélt azzal a helyzettel, hogy nagypapa mindig a nagypapája marad. Az viszont nem derült ki egészen egyértelműen, hogy vajon a gyerekeinek próbált ilyen módon nagyszülőt biztosítani, vagy arra gondolt, hogy Apa nem elég öreg ahhoz, hogy egy felnőtt apukája legyen. 

Gyerekszáj

Egészen rákaptunk mostanában a találós kérdésekre. Még nem a trükkösökre, ez inkább amolyan könnyített barkochba: valaki körülírja, mire gondolt, a többiek pedig igyekeznek kitalálni. A gyerekek nagyon szeretik, mi pedig szeretjük figyelni, hogyan ügyesednek a körülírásban. Néha pedig egészen vidám perceket okoz a játék a váratlan megfejtésekkel:

- Egy állatra gondoltam, amit minden nap szoktunk látni, két lába van...

- DÍNÓ! - vágott a szavamba Simi.

(Azóta kicsit aggódom, hogy mi lakik az ágyunk alatt... :) )

***

- Néha azt gondolom, hogy ez csak egy álom, hogy itt vagyok, és igazából királykisasszonynak születtem! - közölte Bogi.

***

Későre járt az idő, már mindenki tiszta foggal, (alig fogkérmes) pizsamában feküdt az ágyában, a mesén is túl voltunk, amikor Iminek (apa) eszébe jutott megosztani, hogy meg fogja fúrni az egyik ablakot, ugyanis szellőzőt akar szerelni rá, amit meg is rendelt. Én nem gondoltam éppen ott és akkor megvitatni a témát, a fiúknak azonban szöget ütött a fejükbe a gondolat.

- A banya házának ajtaján is van szellőző! - magyarázta lelkendezve Simi.

Mivel Imi nem egészen értette, miről van szó, el kellett neki magyarázni, hogy valóban, a Jancsi és Juliskás társasjátékban a banya házának ajtaján bizony szellőzőablak díszeleg. Gondoltam, ezzel téma lezárva, minden Imi kiörülte magát, de ekkor Ákos szólalt meg:

- De nem fog bejönni a banya??

- Nem fog bejönni, ne aggódj, ez nem olyan szellőző! - nyugtattuk meg gyorsan. Aztán - mivel még mindig aggodalmasan pislogott körbe - Imi hozzátette azt is, hogy ha mégis bejönne, az oroszlán megvédi, aludjon nyugodtan. Ez pillanatnyilag hatott is, békésen elaludt végre mindenki, de azért még napokig motoszkált a gondolat Ákosban, napjában kétszer-háromszor állt még elém:

- Nem fog bejönni a banya? Megvédesz? 

Itt jelezném, hogy az oroszlán nem én vagyok:

***

Ákos hathatósan tagadta, hogy tele lenne a pelenkája, mi pedig (elég távol voltunk tőle) sokáig hittünk neki. Meg is lett az eredménye:

- Csíp, csíp, csíp, csíp, csíííííííííííííp!!!! - visította pelenkázásnál.

- Csíp a füled! - morgott vissza az apja.

- Nem a fülem, a fenekem! - óbégatott Ákos.

***

A karácsony még elég messze van, nálunk azonban már mindennapi téma, tulajdonképpen amolyan adventvárás állapotában vagyunk: hópelyheket vagdosunk, karácsonyi dalokat hallgatunk, Imi még listát is írt a gyerekekkel, hogy kinek mi jut eszébe a karácsonyról. Ennek apropóján aztán tovább beszélgettek:

- Azt tudjátok, kinek a születését ünnepeljük karácsonykor? - kérdezte tőlük.

- Hát, például a Pannikáét! - vágta rá Bogi.

***

Ákos a szokásos hétfői üdülésén volt Gödöllőn. Ezúttal Nagymamának is volt rá ideje, hogy játszon vele kicsit. Ki is használta ezt a kínálkozó alkalmat, hogy idejében megkezdje a pályaorientációt. Úgy érezte, nem csekély sikereket sikerült elérnie a témában, úgyhogy mikor megérkeztem, prezentálni akarta az eredményt.

- Na, elmeséled anyának, mit játszottunk?

- Festettünk! - lelkesült fel Ákos.

- Iigen, festettél is Gabóval - mondta Nagyi, aki nem egészen ezt akarta kihoznia a dolgoból. - De Nagyival mit játszottál?

- Hallgatósat. - mondta Ákos.

- Igen, vizsgálósat! És mi leszel, ha nagy lesz? - jött a következő kérdés. Ákos azonban vagy érdeklődését vesztette, vagy nem emlékezett a jó válaszra, mindenesetre csendesen nézett maga elé.

- Na, mi leszel, ha nagy leszel? - próbálkozott újra Nagyi a diadalmas válasz reményében.

- Traktorvezető? - szálltam be a beszélgetésbe.

- Aha! - örült meg Ákos, így Nagyi sikere mégiscsak csekélynek bizonyult.

***

Az Imike első óvodai napján a kezünkbe nyomtak egy logopédiai kérdőívet, hogy azt minden friss ovisról ki kell töltenie az anyukájának. Imi már akkor hitetlenkedve kérdezte az óvó nénitől, hogy ugyan van-e olyan gyerek, aki ezen háromévesen még fennakad, mert az itt felsorolt szókincset tutibiztos, hogy Ákos is sokszorozza. Aztán néhány héttel később Áki alátámasztotta apja vélekedését szókincs tekintetében:

- Az mi? Vakojat? - mutatott egy zsákra a leendő fürdőszobánkban.